Péntek délelőtt már bekészítettem a 'Halál utáni ölelés lett az év sajtófotója' címet ehhez a poszthoz, mert biztos voltam benne, hogy az idei World Press-t az indai ruhagyár romjai alatt talált pár fotója fogja dominálni. Aztán nem így lett - bár a kép harmadik lett, POYi-n pedig első a spot news kategóriában.
Az idei nagydíjat (és a POYi egyik fődíját) egy egészen más hangulatú kép nyerte. Nyugodtan mondhatjuk, hogy John Stanmeyer fotója (fent) egyedülálló az idei mezőnyben, de még a korábbi évek nagydíjas képeihez mérve is. Miért is?
Hírfotónak egészen rendhagyó.
Kicsit távolabbról nézve akár egy vektoros grafika is lehetne, annyira nem rendelkezik a klasszikus hírfotó semmilyen tulajdonságával. Az alakok csak körvonalak, arcok nincsenek, a helyszín sem lehet ismerős, sőt, ha képaláírás nem lenne hozzá, valószínűleg senki nem találná ki, hogy afrikai menekültek próbálnak egy olcsóbb szolgáltató hálózatára csatlakozni a mobiltelefonjaikkal Dzsibuti partjainál.
Azért érdekes ez a kép, mert a klasszikus hírfotókkal ellentétben nem akar egymaga egy egész sztorit elmesélni, de a hozzá tartozó történettől rögtön megtelik súlyos mondanivalóval. Az idei győztes fotó inkább egy összetett üzenet (ja, a kép címe: Signal), ami egy sor társadalmi és szakmai témára, és talán az elmúlt évek nagydíjas képeire is reagál.
A tavalyi WPP győztes körül kialakult botrányok egészen rossz irányba vitték a sajtófotó megítélését. A fotóst nem csak retusálással vádolták, mert kiszínezte a képet, de szenzációhajhászásnak bélyegezték azt is, ahogy a gyászt ábrázolta. Látvány szempontjából az idei győztes kép erősen szembenáll a tavalyi-és a korábbi győztesekkel, meg úgy általában az ilyen pályázatokon jellemzővé vált trendekkel.
Amit felróttak a korábbi nagydíjasoknak, az az idei képen elő sem fordulhatna: nem lehet annyit játszani a tónusokkal a drámaibb hatás kedvéért, nem nagyon lehet rajta a lényeget külön ecsetekkel kiemelni, hogy működjön a kép. Ha a tavalyi és az idei képeket egymás mellé rakjuk, talán az is érezhető, hogy a zsűri kicsit visszaszólt vele az előző éveknek. Ez persze önmagában nem érv a győztes kiemelés mellett, de ha már így alakult, lehetett egy ilyen oldala is a döntésnek.
Az eredményhirdetés másnapján a WPP zsűrije azt is megosztotta, hogy a nevezett képek nyolc százalékát kellett kizárni túlzott manipuláció miatt - a győztes kép a maga egyszerűségével ezt is az orra alá dörgöli minden fotósnak, aki képes ilyen ostoba hibával elvágni magát a pályázaton.
Persze a fotó önmagában, minden belemagyarázás nélkül is működik. Nézegettem pár percig a képet, és simán el tudtam képzeni, hogy én állok ott a tengerparton, és próbálok térerőt halászni a víz partján. Sok száz képet láttam már tízezres szíriai menekülttáborokról, meg a Földközi-tengeren hánykódó afrikai menekülthajókról, de azokból a képekből - bármennyire erősek is - nem éltem át ennyire a helyzetüket. Itt az ismerős mozdulat meg szinte megszólít.
A Lightboxon volt nemrég egy cikk arról, hogy ma már a legbrutálisabb sajtófotók sem sokkolnak. Nem fogja már igazán megdöbbenteni az emberek többségét még a legdurvább erőszak sem, ezért meg kell próbálni máshogy elmagyarázni egy konfliktust. Erre tett kísérlet ennek a fotónak a kiemelése is. Hagyja az agyonmutogatott afrikai harcokat, és az unalmas vér és szenvedés helyett megmutat egy mikro-történetet az események hátterében. Ráadásul egy olyan történetet, amihez egy modern technikával körülvett hülyegyerek (mint én) is képes valahogy viszonyulni.
Szóval, ezért nagyon jó ez a kép. Jobb, mint bármi, ami idén nyerhetett volna.