A New York Times szerzője nagyon pontosan leírja, miért ugrik ki ez a kép a hasonlóan tragikus fotók hosszú sorából. Rengeteg képet láttam már halott gyerekekről, az elmúlt hetekben is több tucatot, de számomra is ez volt az a kép (nem pont ez, hanem amlyiken arccal lefelé fekszik a parton a fiú), ami után leálltam a munkával és elmentem kiszellőztetni a fejem.

Egy török katona a karjában cipeli el egy halott szíriai kisfiú holttestét, aki a családjával egy gumicsónakon próbált átjutni a tengeren, de felborultak. A tragédiát csak az apa élte túl. Komoly szakmai-etikai vitákat generált ez a kép világszerte. Itt olvashattok róla, ha még nem találkoztatok vele.

Magamnak sem tudtam pontosan megmagyarázni, hogy miért pont ez a kép. A póz, ahogy a gyerek fekszik, pont olyan, mint ahogy a sajátom alszik, amikor fáradtan eldobja magát. A ruhája is olyan, mintha épp a játszótérről jött volna fel aludni. Nyoma sincs háborús környezetnek, az egész jelenet olyan, mintha nagyon közel történt volna. Ezek voltak az első gondolataim.

Ma hajnalban olvastam el a Times szerzőjének az írását, aki hasonló élethelyzetből, hátborzongatóan pontosan írta le, amit gondolok. A cipők. A cipők miatt van minden.

For me, it was the shoes. Aylan appeared in my Twitter feed early yesterday afternoon, and I spent the rest of the day wrecked by his image. More than once I found myself staring out the window, thinking about the boy on the beach. I have a young son, a couple of years younger than Aylan but close enough to him in size that every detail of the photo — down to the angle of repose that, as more than one artist noticed, so precisely echoes that of an exhausted child asleep in his crib — was terribly familiar.

Last weekend, I was at the neighborhood playground trying to wrestle my son’s feet into a pair of shoes — his first — that he was more inclined to chew on than to wear. Which was fine, really. He doesn’t walk yet, not quite; he mostly just shimmies along the edges of furniture like a fisherman trying to negotiate the rail in a storm. After a few minutes, I gave up. Forget it, I thought, as he cheerfully kicked the shoes off into the weeds under the park bench. He has the rest of his life to wear those things. He’ll have all the time in the world.

The Boy on the Beach  - Charles Homans / New York Times