Két szíriai felkelő őrhelyéről tartja szemmel a terepet egy robbanás ütötte lyukon keresztül, miközben a golyók lyuggatta falon át beszűrődő napfény vékony csíkokban világítja meg fedezéküket. Fotó: Javier Manzano

A szíriai háború alatt végzett munkájáért kapott Pulitzer-díjat öt fotóriporter is. Egyedi kategóriában a felső képpel Javier Manzano az AFP külsős fotósa nyert, míg rendkívüli hír kategóriában öt AP-s fotós: Manu Brabo, Rodrigo Abd, Mohammened Muhejszen, Halil Hamra és Narciso Contrea megosztva kaptak 10-10 ezer dollárt nyertek.

A díjat kiosztó Columbia Egyetem részéről jó döntés több fotóst kiemelni az egész tavalyi évet a szíriai harcokban végigdolgozó riporterek közül. Mindannyian ugyanazt a kockázatot vállalják, azonos színvonalon dolgoznak, és egymás nélkül talán nem is boldogulnának a bizonytalan háborús övezetben, ahol újabban vérdíj fejében vadásznak az újságírókra.

Hogy mennyire nagy lehet az egymásra utaltság Szíriában, azt jól mutatja Narciso Contrea egyik fotója, ami a nagydíjas jelenetet egy másik szögből mutatja. Narciso Manzano mellett állt (és a Polaris ügynökségnek fotózta ugyanazt), amikor a nagydíjas kép készült. Beszámolóik szerint, amikor csak tehették közösen mentek a frontra így egymást is védeni tudták. 

De nem csak ezért érdekes az idei Pulitzer. A hat fotós nem csak együtt dolgozott és élt Szíriában, egész életutuk is nagyon hasonló, közös történetük jól utal vissza a szakma élvonalának jelenlegi állapotára és problémáira.

Mind a hat fotós életútja és munkája (esetükben az élet és a munka között nincs sok különbség) több ponton fut össze, pedig a világ más-más régióiból szöktek be Szíriába, hogy a harcokról tudósítsanak.

Közös bennük, hogy a harmincas éveik elején járnak, hivatásos pályájukat a kétezres évek közepén kezdték (22-4 évesen). A nagydíjas Manzano és Narciso mindketten a mexikói bandaháborúk dokumentálásával alapozták meg karrierjüket egészen fiatalon, így kerültek amerikai lapokhoz, ahonnan viszont még ők is szabadúszó pályára kényszerültek az elmúlt években, leépítések miatt. - Hiába szereztek közben akár World Press, vagy Pulitzer-díjakat is, a kis- és közepes lapok nem tudtak eltartani annyi szerződéses munkatársat, mint az elmúlt évtizedekben. Három másik társuk története is hasonló vonalra épül, ők is Gázában, Afganisztánban, Indiában és Irakban dolgoztak, mielőtt Szíriában kötöttek ki tavaly.

A szabadúszás a világon sehol sem jelent már minden próbálkozónak biztos megélhetést. Nem a lehetőségek szűnnek meg a külsős munkatársak számára, csak a kockázat és a vállalt terhek növekednek, miközben a megbízások száma csökken. Át kell lépni határokat (esetükben a török-szíriai határt, illegálisan), komoly áldozatokat kell hozni a magánélet rovására, be kell vállalni olyan dolgokat, amiket más nem fog megtenni. - Mindezt önerőből szervezve, abban a reményben, hogy valamelyik ügynökség átveszi majd a képeket. Völgyi Attila írt erről több bejegyzést már, akit érdekel a téma, olvassa el nála.

Egy érdekesség - az idei World Press Photo egyik portugál győztese (Daniel Rodrigues) a díj átadása előtt már feladta a fotózást, mert nem tudta eltartani magát belőle, a díjjal aztán most ismét lett fizetős állása fotósként.

A nyertesek mind a hatan a világ veszélyesebb konfliktuszónáiból utaztak Szíriába, hatalmas kockázatot vállalnak, mégsem jut eszükbe visszafordulni onnan. Ebből is látszik, hogy az ő szintjükön a tehetségek közül is csak azok maradnak versenyben, akik teljes elhivatottsággal élik bele magukat a munkába, és a feladatuknak rendelnek alá minden mást az életben - enélkül talán egy hetet sem lehetne kibírni Szíriában.