A felvételi utolsó fordulójában kellett beszélni az előző kör anyagáról, meg a portfoliónak összerakott korábbi munkákról. Azt már írtam az előző bejegyzésben (vagy tumblr-en), hogy a hat tagú zsűriben volt jó zsaru meg rossz zsaru, akik szereptől függően bólogattak mindenre amit mondtam, vagy próbálták az ellenkezőjét bizonyítani (ez ugye a felvételi része: meg tudom-e védeni a fotóimat, gondolatokat stb. Jó volt.), viszont még mindig úgy gondolom hogy hülyeségeket beszéltem a zsűri előtt.

A saját anyagokkal kapcsolatban nem volt nagy gond. Elég szolidan tudtam érvelni, viszont a leadott képeim kapcsán óhatatlanul szóba került a sajtófotó. Mivel ez döntően művészeti képzés, nem is biztos hogy teljesen összeegyeztethető a sajtós/dokumentarista szemlélettel, amit szeretek. Erre ment rá a bizottság is.

Erre is készültem nagyjából, de nem éreztem túl megalapozottnak a mondanivalóm. Amellett próbáltam érvelni, hogy a napi sajtóban is az egyedit keresik, ezáltal pedig megnő a művészet/művészi látásmód szerepe is. Itt rontottam el, mert nem művészetet kellett volna mondani, hanem kreativitást.

Seeking to present familiar subjects in a new way, some news photography today comes close to being art, capturing a viewer’s eye — even challenging the viewer — with imaginative compositions.

Persze, kreativitás eddig is kellett a sajtófotóhoz is. Ugyanolyan nehéz egy képben válaszolni a Mikor, Hol, Ki, Mit, Miért kérdésekre, mint egy 12-16 képes sorozatban képről képre újat mondani. Valahogy mégis más.

Ott vannak a steril, szabályos MTI képek és ott állnak velük szemben a portálok/lapok saját galériái, ahova az olvasók a kreatív, egyedi, látványos képekért fognak visszatérni. Nem lehet azt mondani egy ilyen galériára hogy művészfotók, mert még mindig a sajtóban vagyunk. A  fotóművész és a fotóriporter viszont hasonlóan dolgozik ebben az esetben. Képileg és a munkafolyamat szempontjából is elmosódik a határ a kettő közt (pláne ha azt vesszük, hogy sajtófotók esetében is előfordul hogy a fotós instrukciókat ad az alanyának a jobb kép érdekében). A legtöbb fotóriporter akit megismertem (én is) mégis óczkodik a művész/művészet szavaktól.

Ha az előző bekezdéssel sikerült mindenkit összezavarnom, akkor nagyjából értitek is mi a problémám.

Kreatív a fotóművész (, a fotóriporter) és ugyanúgy rá lehet húzni a művész jelzőt arra aki kreatív. Mégis kell hogy legyen valami különbség a kettő közt. Ezen agyaltam tegnap hajnalban vagy két órán keresztül, miközben bóklásztam a városban.

Olyasmire jutottam, hogy van a művész, aki sálat hord télen-nyáron, meg napszemüveget éjjel-nappal. Elképzelésekhez/ideákhoz ragaszkodik, ami még akkor is kötöttséget jelent, ha ezeket az elveket nem szorítja szűkebb korlátok közé. Nem határidőben gondolkodik, nem lehet neki megmagyarázni ha valamit rosszul csinál (vagy csak máshogy is csinálhatna) satöbbi.

És van a kreatív, aki abban más, hogy szabad. Képes alkalmazkodni, megújulni, valós igényeket kiszolgálni.

Ezt kellett volna elmondanom a szóbelin és akkor nagyjából meg is elégedtem volna magammal.

There.
-

A szóbelin mindezeket Benkő Imre - Szürke fények c. könyvével próbáltam alátámasztani. Ő az aki ezt a látásmódot lassan 40 éve képviseli a sajtófotóban (és akire kb. Istenként nézek fel, ugye). Nem lehet a képeire egyértelműen azt mondani, hogy művész - vagy sajtófotók lennének, mert egyszerre mindkettő. Ha a fentebb idézett NYTimes cikket nem csak pár nappal a felvételi után olvasom, valószínűleg bátrabban érveltem volna az itt leírtak mellett, így szerintem elég gyengére sikerült. Ennyi. Meglátjuk.