Látványpékség

A New York Times nemrégiben indított egy hasonló sorozatot, mint a néhány évvel ezelőtti One in 8 million volt. A Coming Out-ban meleg fiatalok történeteit mutatják be, végigkísérve (eddig) hat tinédzserkorú gyerek egy-egy napját.

Ahogy a 1in8million is egyedülálló maradt az internets történelmében, úgy ezt sem hiszem, hogy bárki megpróbálná utánuk csinálni. Annál is inkább, mert ez a téma még Amerikában is elég kényes területnek számít.

Eleve a sorozat apropóját azok az egyre gyakoribbá váló, melegekkel szembeni - gyakran öngyilkossággal végződő - konfliktusok adták, amik mára igazi mainstream problémává emelték az ügyet. Még egy olyan országban is, ahol a melegek társadalmi elfogadottsága már nem a balkáni szinten mozog.

Sokak szerint itthon egyenesen képtelenség lenne hasonló anyagot tető alá hozni. Én sem vagyok benne biztos, hogy lehetne olyan embert találni, aki ennyire nyíltan, arccal, mindennel vállalná a fotózást, és az utána induló lavinát.

El tudnék képzelni például jobboldali képviselőket a parlamentben felszólalni a provokáció ellen, a kinyomtatott képeket lóbálva - mert ugye történt már hasonló, ennél sokkal kevesebbért is.

Nincs különösebb apropó, egyszerűen csak ő az egyik kedvencem, és nem is tudtam (ma botlottam bele), hogy járt nálunk is. 1964-ben.

Meg a Magnum oldalán még egy pár kép.

Ha valaki nem találkozott volna még a nevével, a New York Times nemrégiben készített vele egy hosszabb interjút, miután idén ő kapta az ICP Infinity életműdíját.

Az interjúval párhuzamosan egy kritikát is lehet olvasni pályájáról, A TIME fotórovatában pedig a saját válogatását nézhetitek meg a kedvenc képeiből. Itt meg néhány fotója még, normálisan nézegethető méretben.

Azt hiszem egyértelmű lehet, miért nagy kedvencem.

Tegnap, június 6-án volt a partraszállás 67. évfordulója. Az eseményt ugye Capa képein keresztül ismerhette meg a világ.

Tavaly, a 66. évforduló alkalmából feldolgoztam már egyszer a témát, ezt a posztot linkelném csak ide most ismét.

Ez a hónap is eltelt. Mennek a dolgok előre. Nincsen bonyodalom

Legalábbis ne próbáljátok ki otthon, ha jót akartok.

Egy kis játék után már kevesebb valódi hasznát látom az animgifeknek. Legalábbis belátom, hogy nem kell annyira lelkesedni érte. Mókázni jó vele párszor (biztos fogok is még), de elég körülményes, és eléggé behatárolja a témát a használat.

Az első para a színpaletta. Gif = 256 szín, és ha igyekeztek kikukázni a felesleges színeket, az még akkor is kevés lesz a jó képminőséghez. Négy út áll előttetek:

1. Előre odafigyeltek rá, hogy mit fotóztok, hány eltérő színből és hány árnyalatból fog állni a kép (lehetetlen).
2. Utólag húzzátok le csatornánként a színeket - az eredmény elég elmosott lesz. A videó nem raw.
3. Színenként megpróbáljátok újraépítgetni a palettát. Iszonyat pepecs munka - az eredmény ugyanaz.
4. A legjobb eredményt Split toningal lehet elérni (az ötletadó is ezzel játszik) - azonos tónusra húzzátok a shadow/highlightokat a nyersanyagon.

Ja, nyersanyag: videót kell venni. 24FPS-t nem lehet sorozatban lőni, kevesebb kockával pedig nem lesz szép a mozgás. De az sem mindegy milyen videót. Elég nagy a különbség a D3s és a D90 azonos felbontású felvétele közt. A D90 konkrétan használhatatlan minőségben vesz a D3s-hez képest. Nem tudom Canonnál is van-e ekkora szakadék a kategóriák közt, de ha van, akkor 5dmkII alatt felejtsetek el minden mást.

Viszont ha idáig megvagytok vele, innentől gyerekjáték. Vagy nem. A videót be lehet húzni Photoshopba, innen a legkönnyebb kiválasztani a loopolni kívánt részletet. Photoshopból lehet exportálni a frame-eket jpg-be, aztán egymásra pakolni minden frame-et külön layer-re.

A layer-eken ki kell maszkolni (vagy vágni) a nem kívánt részeket, aztán egy gombbal elkészül az animáció. Save for web, Ok gomb.

Ennyi az egész.

Aztán rájöttök, hogy a mozgás nem teljesen folyamatos, nem elég jó az ismétlés, van benne két felesleges frame, kezdhetitek elölről. Aztán rájöttök, hogy a kiválasztott részlet alapból nem jó, kezdhetitek elölről. Aztán elfelejtettétek menteni a PSD-t, nem tudjátok méretezni a gif-eket (valamit rosszul csinál a PS, nem kezeli rendesen az animációt, ha a gif-et nyitjátok meg szerkeszteni), kezdhetitek elölről. Aztán a végeredmény lesz túl nagy, kezdhetitek előlről.

A végére pár gyors tipp, ha nem lenne fluid az animáció, és még lenne hajatok:

Használjátok ugyanazt a fél mozgásfázist oda-vissza. Az eredmény elég buta lesz, de használható (a képeim fele ilyen).

Fokozatosan csökkentett opacity-vel törölgessetek részleteket a túl élesen váltó felületekből, frame-enként.

2-3mp-nél ne dolgozzatok hosszabb jelenetekkel.

A Tween frames annyira nem a barátotok, mint gondolnátok.

Ne. Próbáljátok. Ki. Otthon. vagy. Bárhol.

Kattintsatok a fenti képre, és nézzétek mondjuk tíz másodpercig.
Most vissza ide.
Most megint a képet.
Most vissza rám. Rendben?

MIT-s kutatók úgy vélik, kidolgoztak egy algoritmust, ami megmondja milyen képek ragadnak meg jobban az emberek emlékezetében, és melyek kevésbé.

Kutatásukban a tematikusan összeválogatott fotókból (tízezer kép: utca, táj, belső terek, portré, stb) a tesztalanyok általában azokra emlékeztek jobban, amiken emberek is voltak, illetve azokra, amik megszokott távolságból ábrázoltak szűkebb tereket, ismerős perspektívából mutattak be élethelyzeteket. Bár a emlékezőkészség emberenként változott
(nem vagyunk egyformák), tisztán kivehető minták mutatkoztak minden alany esetében.

Az eredményekhez minden tudományos kutatás nélkül is nyugodtan bólogathatunk. Nem lőttek mellé a kutatók. Ha most megpróbáltok visszaemlékezni a fenti képre (egyébként véletlenszerű válogatás, flickr-en kedvencnek jelölt fotók közül), biztos be fog ugrani nektek az a lány a harmadik sor harmadik képen, meg talán az első sor ötödik is. De milyen képek voltak még? Volt vízpart? Erdő? Valami tájkép? Ugye.

Arra viszont nem térnek ki a cikkben, a Wired oldalán sem, hogy ez miért is van így. A válasz talán kevésbé kézzel fogható, mint a kutatási eredmények, de nem is nehéz belátni, hogy igaz lehet.

Szerintem a következő dolgokhoz van köze a képi memóriánknak:

- Arc: A főbb arcvonások/testrészek mindenkinél egyeznek. Két szemünk van, alatta egy orrunk, két kezünk, lábunk - hasonló helyeken. Ezek olyan panelek, amikkel sokszor találkozunk, megszokjuk őket, könnyen ismerjük fel egy képen, az ismerős elemeket könnyebben tároljuk, majd elevenítjük fel.

Ha egy képen ezek az elemek egyértelmű hangsúlyt kapnak (közel van a fotóalany, könnyen felismerhető), könnyebb maradandó kapcsolatot kialakítani a fotóval. A közelséggel további részletek is segítik az emlékezést: gesztusok, mimika - az ilyen elemek mind pluszként hatnak a képben, segítenek minél több dologhoz kapcsolni a személyt.

- Szemkontaktus: Az elv ugyanaz, mint az előző esetben, de a szemkontaktus a nyilvánvaló érzelmi hatások miatt lesz maradandóbb emlék.

- Képi elemek mennyisége: Egy csoportképre, vagy a lenyűgöző tájban elrejtett modellre azért nehezebb emlékezni, mert egyszerűen túl sok mindenre kéne emlékezni, és a megszokott elemek is nehezebben körvonalazódnak egy zsúfolt képen.

El kell különíteni viszont a visszaemlékezést a kiváltott hatástól. Nem arról van szó, hogy csak a közeli portrék képesek hatást kiváltani a befogadóból. Arra bármilyen kép alkalmas, nem kell (nem is lehet) szabályokkal leírni.

A könnyen megjegyezhető képnek viszont egyértelmű előnyei vannak szerkesztői szempontból: Ha valamit ilyen képpel adunk az olvasónak, nagyobb eséllyel fog rá(nk) emlékezni.

Ilyen képekkel kell illusztrálni címlapokat, ilyen kép kell a könyv borítójára, a plakátra az utcán. És hát nézzünk végig magunk körül. Ilyeneket használunk mindenhol erre a célra.

És ti is ilyeneket csináljatok nyaralások alkalmával, családi összejöveteleken, szeretteitekről, haragosaitokról is, ha szeretnétek maradandó emlékeket!

Egy Reuters-es fotós családjával tartott tartott haza Szingarpúrból, amikor elromlott alattuk az utasszállító gép. Két robbanást hallottak, füstölni kezdett az Airbus 330 oldala, lángok csaptak ki a hajtómű felől, a gép egyre durvábban rázkódott, az utasok pánikba estek, a fotós pedig beállította a fehéregyensúlyt, feltolta az ISO-t és elkezdett dolgozni. Hidegvér.

A Reuters fotóblogon el lehet olvasni a történetet.



A további képekből pedig kiderül, hogy pont úgy néz ki egy ilyen baleset, mint a filmekben. A fotós egyébként főleg azt bánja az eset kapcsán, hogy elfelejtett videót is venni. A körülményeket figyelembe véve ezt talán elnézik neki majd a szerkesztői.

Voltam a hétvégén egy  Gyorsulási OB-n fotózni Kiskunlacházán.

Megnéztem már a Fast and Furious összes részét DVD-n, szóval elképzeltem mit akarok majd ott látni: füstölő gumikat, lángoló kipufogócsőnél grillező bikinis modell lányokat, eszméletlen autókat latin vagy kínai sofőrökkel.

Nem jött be. De azért nem is mondanám cikinek a rendezvényt. Csak nem annyira érdekes.
A versenyzőknek ez inkább havi rutin, mint showműsor. Kijönnek havonta egyszer, mennek pár kört, eltelik a nap, repülőtér, jó levegő. De ennyiben merül ki az egész.

Nincsenek látványos elemek, nincs is igazán közönség sem, akit el kéne kápráztatni (nem is nagyon reklámozzák sehol ezeket a bajnokságokat, azzal sem vádolhatók a szervezők, hogy hamis reményeket keltenének a kilátogatókban).

Nem ismertem meg részleteket. Lehet a költségvetésük alacsony a látványosabb programokhoz, talán nem is akarnak felhajtást. Talán csak a kőkemény bassheavy latin-gengsztergettórepp hiányzott háttérzenének.

Mindenesetre valahol a tipikus hazai rendezvények csapdájában éreztem a dolgot, ami a világon bárhol máshol egy pörgős showként eladott műsor lehetne.

A téma viszont változatlanul érdekel (autós gyorsulás, legális/illegális), csak más oldalról kell hozzá közelíteni majd. Egyelőre ennyi.

Ez a Corbis ügynökség raktára Iron Mountain-ben, ahol ezer négyzetméteren tárolnak közel húszmillió fotót, egy használaton kívüli mészkőbánya egyik szárnyában. (például ezt Albert Einsteinről, vagy Rosa Parksról). 6-7 fok van raktárban, 37% páratartalom mellett, amíg tart a képek kategorizálása. Ha befejezték, az egész raktárat lefagyasztják -4 Celsius-fokra, hogy a képek, negatívok, üveglapok még jó kétezer évig elálljanak.

Iron Mountain-ben nem ez az egyetlen raktár. Itt őriznek még rengeteg videót, magnószalagot, mindenféle kontentot a történelemből. Több nem-túl-szegény magánember is bérel itt széfet, de a legnagyobb partnerük az amerikai kormány: egészségügyi adatoktól kezdve hírszerzési információkon át mindent tárolnak itt, meg ide menekülnek majd a nagyon fontos emberek is atomtámadás elől. (Régen az X-aktákban itt leplezte le Mulder a nagy összeesküvést a kormány és az ufók közt)



A Wired oldalán folytatódik a lista még a hasonló bunkerekről világszerte. (meg ebben a témában raktam össze anno az első Nagyításomat is!)

Most volt egy Nagyítás a spottr.hu-val közösen, a kedvenc mobilfotóinkból. Én is összeszedtem az enyémeket az elmúlt közel két hónapból.

Taken with hipstamatic, Helga lens, BlacKeys supergrain film, no flash: