Látványpékség

Gerd Ludwig egy egészen elhivatott fotós. Négy nap múlva ér véget a kickstarer.com-on szervezett gyűjtése, ahol eddig húszezer dollár jött össze közösségi adományokból, így folytatni tudja a Long Shadow of Chernobyl történetét.


Olyan helyeken fotózott eddig Csernobilban, ahol a legkomolyabb védőfelszerelésben is huszonöt perces műszakban dolgoznak a munkások. Ennél többet egy nap nem is lehet a sugárzó romok közt tölteni egészségkárosodás nélkül.

Dokumentálni szeretné a helyreállítási munkákat, az egykori lakosok életét - akik közül többen visszaköltöztek a környékre, a nyilvánvaló veszélyek ellenére - a sugárzás hatását a környezetre és az emberekre. Az eddigi képeit a honlapján lehet megnézni. Egészen bámulatosak. (Nem olyan trágya HDR, mint ami kering állandóan csernobilról.) Ugyanitt rengeteg infó a katasztrófáról, és a 25 év alatt végzett helyreállítási munkákról. Talán Japánban nem ismétlődik majd ugyanez.

Komoly vállalás, főleg mert munka közben maga is állandó sugárzásnak lesz kitéve. A pénz jelentős része pedig erre, védekezésre megy el. Gyakran kell kamerát és védőruhát cserélnie, csak a speciális autó és a sofőrje, amivel közlekedhet a reaktor közelében, napi 600 dollárba kerül.

Nincs az a kiadó, amelyik teljes egészében finanszírozni tudná ezt a tervet, ezért a szokatlan (számomra például teljesen új, de én barlangban élek) felhívás a források előteremtésére.

A támogatók a befizetett összeg nagyságától függően nem csak felkerülnek a szponzorok listájára, de cserébe printeket, képeslapokat kapnak a fotóstól, díszpéldányt a készülő könyvből, személyesen találkozhatnak Gerddel egy portfolió konzultációra, stb.

Ha lehet választani, akkor ez a jövőkép a szimpatikusabb a közösségi médiáról, nem pedig az, amiről nemrég írtam a líbiai események kapcsán. Inkább a közösség támogassa a tehetségeket a színvonalas munkában, minthogy tehetségtelenek közössége árassza a nézhetetlen tartalmat.

Körülnéztem a kickstarter.com-on, mert tényleg teljesen kimaradt az életemből, hogy ilyen is van. Rengeteg fotós projectet lehet támogatni, a Magnumnak például külön alapítványa működik itt - ha éppen sok felesleges pénzünk lenne adakozni. És nem is ez a csernobili gyűjtötte eddig a legtöbb pénzt. GMH!

A hétvégén voltam két tetoválós rendezvényen is. Az egyik a Budapest Tattoo Convention, a másik a Tattoo Expo.

Nem értem miért kellett egymásra szervezni a kettőt, egy időpontra. Két csonka rendezvény lett az eredmény, amik önmagukban nem voltak túl izgalmasak. Sőt. Bár a hazai tetoválós közösség ezek szerint olyan hatalmas és szerteágazó, hogy képtelenség lett volna a kettőt egyeztetni. Ezt jó tudni.

Úgy terveztem egész hétvégén ott fogok fotózgatni a Lurdyban, de ehelyett alig 1-2 órát sikerült csak, a kettőn összesen . A két szépségversenyen, amiről élménybeszámolót a díványon olvashattok. Azért magyarázkodok ennyit, mert így nem jött össze olyan anyag amilyet akartam, csak pár használható kép.

Akkor és ott nagyon büszke voltam rá, hogy így feltaláltam magam. Innen képszerkesztgettem másfél-két órát, amíg a laptop le nem merült. De egész délután elüldögéltem volna itt igazából.

Kell ennél több? Őszintén. Kell ennél több?

A remek képek mellé csak egy sorkitöltő gondolat: Nem csak a mai kor sajátja a WorldPresses hullahegy. Az elmúlt harminc-negyven évben végig ilyen képek nyertek. Ilyen a történelem.

Viszont az erőszak és a halál ilyen ábrázolása rendben van. Az előző posztra kaptam pár visszajelzést, amiktől legszívesebben a hajamat téptem volna. Nagyon keveseknek jött át belőle a lényeg, hogy a probléma nem (csak) az erőszakos grafikus tartalommal van, hanem, na mindegy.

Remélem ez a videó segít rávilágítani a különbségre erőszak-ábrázolás és erőszak-ábrázolás között.

Átkeresztelhetném a blogot Hogyan ábránduljunk ki a közösségi hírfolyamból tíz egyszerű lépésben-re. Nem ez a célom, de hétről hétre dob valami olyat a gép, amitől apránként morzsolódik le hitem.

Kevés képet láthatunk a Líbiai eseményekről, mert alig néhány tudósítónak sikerült bejutnia az országba. Az AP konkrétan egy flickr accountról vásárolja a fotókat, meg itt van ez a picasa album egy másik líbiaitól, innen is a fél világ veszi át a képeket. Amik nem mutatnak semmit.

Most nem is a képek minőségével lesz bajom. Inkább a tartalommal. Teljesen megértem azokat, akik csak az első galériáig jutnak például a picasa linken, és rögtön be is zárják az egészet. És mondjuk itt van ez a youtube videó, ami feltett minden pontot minden i-betűre (talán mire ezt a posztot megírom, már törlik is).

Szeretnék megmutatni milyen kegyetlen harc folyik az utcákon, oké, de erre akkor sem a cafatokra szakadt holttestek mutogatása a megoldás. Ilyen brutális képek eddig csak az internet legaljának számító oldalakon tűntek fel, és már ott, akkor is elég gáznak számított a facesofdeath tartalom. Ma meg youtube-on kapjuk az arcunkba ugyanazt.

Az ilyen nyers mutogatással semmit nem lehet elérni. Ezt nem lehet megosztani az ismerőseiddel, nem lehet továbbküldeni, hogy fú, nézzétek, zajlik a történelem.

Teljes céltalan, értelmetlen módja az erőszak bemutatásának, hogy hullazsákokat makróznak mobiltelefonnal, meg egymásra górt, felismerhetetlenségig összeroncsolt holttest-darabkákat videóznak jajjveszékelve. És akkor a fotóriporter a dögkeselyű?

A nézhetetlenül undorító képek mellé cserébe semmit nem tudunk meg körülményekről, hogy legalább valami értelme legyen a hullanézegetésnek. Így akarunk a jövőben tájékozódni a történésekről?

(nemtetszik, nem kattintasz rá. -persze, ezzel kíméljetek)

A Facebook fejlesztői blogon írnak egész hosszan az új lightbox fejlesztési hátteréről. A technikai része annyira nem izgat, viszont nyomon követhető a design kialakítása is.

A facebookphotos (innentől fp) volt az első fejlesztés, ami annak idején bekerült az oldalra, azóta pedig töretlenül a legtöbbet használt alkalmazás. Ideje volt már átalakítani. Arról, hogy mennyi kép kerül fel naponta facebookra, itt egy infógrafika:



A legnagyobb baj az fp-vel eddig az volt, hogy a newsfeedben lefele görgetve nem lehetett a képeket nagy méretben megnézni. Ha rákattintottál egy képre, kezdhetted előlről a newsfeed olvasását az oldaltöltés miatt. Minden képnek új ablakot nyitni sem volt túl kényelmes, pláne az egyszerű felhasználóktól ez a módszer elég idegen volt. Erre a problémára tényleg a napokban befrissített lightbox a megoldás, de a Facebook eddigi letisztult és könnyű irányvonalaihoz képest elég gány munkának tűnik.

Nem értem miért nem ismerték fel, hogy az otromba fekete keret mennyire zavaró a képek körül. Már a közösségi fotómegosztókon is sikerült megértetni az emberekkel, hogy a 10 pixeles gyászkeret cikinek számít, erre most a Facebookos képek egy ujjnyi vastag fekete dobozkába lettek bezárva.

A falon valóban jobban mutatnak a fotók egy fekete háttérre pakolva, meg szépen megvilágítva. Facebook esetében ez a megoldás viszont idegen az oldal egyszerű, világos színvilágától. Ránézek egy ilyen képre és hiányérzetem támad a hatalmas, üres - és emiatt felesleges - körítés miatt. Nektek nem?



Főleg akkor, ha a fejlesztői blogban ott egy sokkal tetszetősebb verzió is:



Ezt azért vetették el, mert a képek így túl nagyok voltak a kisebb monitorokhoz. Az egész képnek ki kellett férnie egy képernyőre minden felhasználónak. Furcsa, hogy a helyen spórolva ezért beiktattak egy komoly méretű - funkció nélküli területet. Miért?

Az pedig már csak apró kukacoskodás, hogy a lightbox által kitakart terület két szélén néhány pixelnyit átlóg az eredeti oldal is. Ez is inkább buta hiba, mint tesztelt megoldás.

Régen volt annyi szépérzékük, hogy a TheFacebookban felismerték mennyire felesleges a The szó, remélem itt is rájönnek majd, hogy az egyszerűbb mindig jobb.

(fujj, mennyire utálom az olyan embereket, akik az új dizájnokat fikázzák mindig, mindenhol, a régit követelve vissza. És most majdnem ezt csinálom. Tessék. )

Ma megértettem miért Kata a világ legjobb fotóstáskája. Újra elkezdtem edzeni és rendesen széthajtottam magam most az első két napban. Olyan fájdalmasan másztam fel az emeleti öltözőig, hogy azt hittem ott fogok aludni valamelyik padon, mert képtelen lennék haza vánszorogni.

Összepakoltam a cuccaimat - Katában elfér a fényképezőgép, a laptop és a váltásruha az edzéshez - kínos szenvedések árán felhúztam a kabátomat, és már csak a táska volt hátra. A sapkámat is alig bírtam a fejemre tenni, elképzelni sem tudtam hogy fogok a hét-nyolc kilós táskával boldogulni.

És akkor megtörtént a csoda.

A táska még ilyen körülmények között is minden erőfeszítés nélkül úszik fel a vállra. Megértettem mit jelent az ergonómia. Mekkora a különbség egy gondosan megtervezett táska, és bármelyik másik között.

A  csoda a vállpántokban van. Határozott íve van a pántoknak, amik alaphelyzetben is ugyanúgy állnak, mintha a hátadon feszülne a táska súlya. Nem kell a kezeddel a hátad mögött keresgélni a pántot, nem tekeredik, nem kell messzire nyúlni érte. Pont ott van, ahol lennie kell: ahol mindenféle megerőltetés nélkül rácsúszik a vállra. És ott marad. Amíg le nem veszed.

Sajnálom, hogy ez az egész nem valentin napkor történt. Akkor feleségül is vettem volna ott helyben. Soha többet nem akarok másmilyen táskát.

A New York Times egyik videósa (Stephen Ferrell) bemutatta a felszerelését, amivel a Tahrír tér eseményeit tudósította. Ha valakiben még élne a romantikus kép a fotóriporterről, aki sárga feliratú PRESS mellényben, bukósisakkal ugrik le egy tudósítókocsi platójáról, aztán négyszázas telével csípőből lövi a képeket - gondolja újra.

Aki így ment oda, azt megverték vagy hazaküldték, mielőtt a tér közelébe juthatott volna.

A Tahrír térről a kőzáporban tudósítani már önmagában elég félelmetes dolog lehetett. Néhány képen jól látszik, hogy egymást érik a levegőben a méretes térkövek. Kitérni előlük aligha volt mód, csak szerencsével lehetett komoly sérülések nélkül átvészelni a kalandot (sisakot nem viselhettek, azzal felhívták volna magukra a figyelmet). Aki riporternek öltözött, vagy csak túl közel került a tűzhöz és nem sikerült megfelelően elvegyülnie, annak a kövek mellett a feldühödött tömegtől is tartania kellett.

A sikeres túlélés kulcsa a beolvadás volt. Úgy öltözni, mint a helyiek, hátrahagyni mindent, amit az utca embere sem vinne magával egy ilyen helyre. Mindenből a legkisebb, legegyszerűbben elrejthető darab volt a jó választás. És mindenből két tartalék, hogy az anyagnak legyen esélye eljutni a szerkesztőségig.

Stephen egy fekete szemeteszsákban hordta a vállán a felszerelését. Nem használt fülhallgatót a hang ellenőrzésére, sem külső mikrofont, lámpát, állványt. Bármelyik látható kiegészítő célponttá tette volna.


Kamerák közül egy marokra fogható Sanyo kamerát, meg egy kb. tenyérnyi méretű JVC-t vitt magával. Került még a szemeteszsákba négy mobiltelefon (két műholdas, kettő pedig helyi hívásokra), amik a memóriakártyákkal együtt gyorsan fogyó eszköznek bizonyultak a téren. Elvették, ellopták, széttörték őket.

Azt hiszem ilyen helyzetekben örülhetnek igazán a tudósítók, hogy idén már telefonokkal is lehet majd 1080p videót felvenni. Akkor majd nem csak rangos fotós díjakat lehet iphone-nal nyerni. :)

Júliusban gurult le a futószalagról az utolsó tekercs Kodachrome film a Kodak New York-i gyárában. Az árván maradt tekercset Steve McCurry kérte el magának a cégtől, hogy a pályáját fémjelző híres filmmel ő készíthesse az utolsó képeket.

Indiában, Isztambulban, Londonban és New Yorkban készített fotókat McCurry, azokon a helyszíneken, ahol karrierje során eddig 800.000 alkalommal kattintott Kodachrome-ra (Nikon F6-os gépet használt egyébként).

Színészek, művészek, az utca emberei Indiától a Central Parkig, McCurry feltett lába egy hotelszoba asztalán mind helyet kaptak a tekercsen. Az utolsó kocka egy temetői szoborparkot ábrázol, ahol a virágok színei a Kodachrome jellegzetes sárga-vörösét adják vissza.

Majdnem rákerült a filmre egy reptéri biztonsági szolgálat szobája is, ahol elővetették a gépet McCurryvel egy rutinellenőrzés során, és arra próbálták rávenni a fotóst, hogy mutassa meg valóban működik-e a fényképezőgépe. Csináljon egy képet.  ...Azt hiszem mindenki érzi a jelenet súlyát. :)

A 36 kockából 32 került fel a Vanity Fair oldalára. Ki tudja mi történt a maradék néggyel? Vajon nem sikerültek? És miért kapott három képet Robert De Niro? Egyáltalán milyen koncepcióra épül a sorozat, aminek egy egész korszakot, egy teljes világot kellett összefoglalnia?

A National Geographic végigkísérte McCurry utolsó utját a Kodachrome-al, a képek mellett nemsokára érkezik a dokumentfilm is, ami választ ad ezekre a kérdésekre.

Az utolsó tekercs Kodachrome képei Vanity Fair oldalán

Steve annyit azért elárult, hogy digitális gépet is használt, azzal határozta meg a helyes expó értékeket, mielőtt filmre is kattintott. Azt hiszem ez érthető elővigyázatosság.

Először a kötelező: Lakatos Péter első díjat kapott hír-egyedi kategóriában (spot news) a 2011-es World Press Photo-n! Ugyanez a kép lett második helyezett az idei sajtófotó azonos kategóriájában, és több nemzetközi képügynökség évképei anyagaiban is feltűnt, például a LIFE-nál. Hipp hipp!
(most majd bosszankodhat hogy a saját portfoliójára mutató url-t elnyomják a keresőkben a WPP hírre mutató linkek. hehe)

A nagydíjat pedig Jodie Bieber nyerte ezzel a portréval. Egy kis adalék a képhez: A Time magazin tavaly hatalmas port kavart a fotóval és a hozzá készült riporttal. Az anyag
Mi történik, ha elhagyjuk Afganisztánt? címmel jelent meg a magazinban, ami aztán komoly vitákat gerjesztett a nemzetközi sajtóban, a lassan egy évtizede húzódó háborúval kapcsolatban. A NYTimes összeszedte a legfontosabb kapcsolódó írásokat a témában:  erre lehet mazsolázni belőlük.

Itt olvasható Aisha Bibi története is, akit hugával együtt szüleik elajándékoztak egy tálib családnak, hogy így vessenek véget egy gyilkosságból induló vitának. A lány megszökött, a családfőnek azonban sikerült kiderítenie hol bujkál. Mikor rátalált Kandaharban, büntetésből megcsonkította az arcát, majd magára hagyta meghalni. Pastun hagyományok szerint.

Aishát egy nemzetközi segélyszervezet munkatársai találták meg, életét éppen hogy meg tudták menteni. A lány a szervezet táborából került végül Amerikába. A történet azért ennél több irányba ágazik: sokak szerint ugyanis az ilyen, nőknek menedéket nyújtó táborok Afganisztánban egyben a prostitúció fő kiszolgáló bázisai is. A kiszolgáltatott helyzetben lévő nőket állítólag mindkét oldalról kihasználták.

Ha úgy tetszik, a World Press Photo idén megtalálta az új afgán lányt McCurry híres portréja után. Igaz koránt sem olyan körülmények közt, mint az 1985-ös portrén.


Anonymus Pictures of the Year 2011

A WPP-vel egy időben pedig folyamatosan érkeznek a hasonlóan rangos szakmai elismerést jelentő Pictures of the Year 2011 győztesek is. Itt február 7 és 22 között tart a zsűrizés, naponta posztolják a győzteseket kategóriánként.

Spot news-ban például ez a fotó nyert ma: untitled by anonymus


Érdekesség, hogy ezen a pályázaton nem írják ki a fotós nevét a győztes kép mellé. Ezt az elhúzódó zsűrizéssel indokolják: nem szeretnék ugyanis, hogy a fotós kiléte befolyásolja a zsűritagokat a döntésben.

Furcsa gyakorlat ez. Látszólag tudomást sem vesznek róla, hogy feltalálták már az internetet. A nyertes képek ezernyi más oldalon is feltűntek már az éven, a szakmai zsűri pedig biztosan találkozott már egyik-másik sorozattal, nem teljesen ismeretlenül látnak neki a válogatásnak. Főleg, hogy a POY és a WPP győztesei között is elég sok az átfedés.

Bár lehet hogy a zsűrit egész évben zárkában tartják, és csak képeket válogatni veszik elő őket. Ez esetben még furcsább a gyakorlat.

Emiatt számomra menthetetlenül dinoszaurusz érzés lengi körül a POY-t. Talán a szakma csúcsát jelentő elismerés többet érdemelne, mint egy cím és alkotó nélküli galéria.

és ha ez a két rangos pályázat nem lenne elég egy hétre, nemsokára érkeznek a Best of Photojournalism nyertesek is, márciusban!