Látványpékség

Teljesen kimaradt az életemből a filmes fotográfia, annak minden szépségével és bosszúságával. Hétvégén viszont Nyékládházán rátaláltam erre a fiatalnak nem mondható Ljubitel-re, amivel még édesapám fotózott gyerekkorában. Nagyjából 40 éve nem volt használva a gép, ennek megfelelően volt poros, a távmérő és a fókusz gyűrű is rozsdásan forgott körbe.



A hangulata viszont teljesen magával ragadó. A fenti tüköraknán? belenézve tényleg egy másik világot láthatunk. Rögtön megértettem mi hajtotta ~140 éven át a fotósokat, mikor az ilyen és  hasonló gépeken keresztül feltalálták a szakmát.

Csináltam pár képet, hátha vissza lehet adni az élményt, de a végeredmény csak megközelíti amit valójában látni lehet vele.

Flickr-en van 14-5 darab még ha megtetszett: erre tessék. (a képek NikonD300+Nikon35mm1.8DX-el készültek)

Ha valakinek az enyémhez hasonlóan aktívan fog telni a nyara, ebből az infógrafikából tanulva legalább a derákfájdalmakat elkerülheti:

Az ülés mellett a másik jellemző nyári tevékenység a fényképezőgépezés, amit szintén lehet szabályosan csinálni - megkímélve magunkat rengeteg fájdalomtól és bemozdult képtől; meg lehet szabálytalanul is, dacolva a csukló-alkar-váll-ujjfájdalmakkal.

Gondoltam rá, hogy csinálok egy pár képet McNally mintára, de egyszerűbb a már meglévőket alapul véve tanulni a helyes tartást, és akkor nekem sem kell a fürdőszoba tükörben pózolnom.

Itt a link hogyan csinálja McNally és ez tényleg jó is és hasznos. Érdemes követni. Balszemeseknek.

Viszont egy dologgal kiegészíteném, amit én szeretek máshogy csinálni:


Hüvelykujjal a gépvázat támasztani alulról, a maradék néggyel (kettővel is elég) pedig az objektívet. Szerintem ez a módszer adja a legstabilabb tartást. Csak az ujjvégek érintkeznek a vassal, a rendszer súlypontja pedig áttevődik az alkarba/csuklóba, ami függőlegesen áll, az ujjak pedig nem tudnak remegni a gép súlya alatt.  Ezzel megkerültünk két tipikus problémaforrást: a oldalra álló kart, és a remegős tenyeret/ujjakat. A légzéstechnika mellett talán ez a legjobb VR amit használhatunk.

Lélegzetvételre ügyelni olyasmi, mint a sportlövészeknél: kilégzés, 1-2, lövés.

Klasszikus tévhit, mindenki azt hiszi minél erősebben szorítja az objetkívet, annál stabilabban is tartja, pedig éppen ellenkezőleg történik. Minél görcsösebben kapaszkodsz a gépbe, annál nagyobb az esély rá, hogy mindkét kezed remegése átadódik.

A másik nagy előnye, hogy bármilyen obit a nagylátótól a 70-200 2.8-ig ki lehet vele tartani kényelmesen és stabilan. McNally-féle módszerrel a teléket elég nehézkes megmarkolni még nekem is (nagy a tenyerem meg hosszúak az ujjaim).

 Ha bárki tud hatékony távolkeleti módszereket ezen kívül, nyitott vagyok minden újra.

 Addigis kellemes fényképezőgépfogdosást a nyárra mindenkinek!

Két rövid idézetre szeretném csak megszakítani az egyhetes csend-fogadalmam:

“A fotó szemiotikailag denotáló és konnotáló kódok egysége.” - WAT?

“A fénykép olyan szövegtípus, amelynek nincs nyelvtani rendszere és sajátos szókincse, jellegére nézve konnotatív és ikonikus, tartalma mindig kontextualizálható.” -WAT?

Ez a két mondat ebben a formában egy tankönyből való. Valami hihetetlenül művelt kommunikáció professzor agyszüleményei lehetnek, aki miután ezeket kitalálta, visszaolvasás nélkül küldte a nyomdába. Már talán rég meg is bánta, mi pedig még mindig tanuljuk.

Az államvizsgáig nem nagyon jön új tartalom ide se és sehova se. Aztán diplomás munkanélküliként térek vissza. Napnyugta felől. (Vagy az napkelte volt?)

A felvételi utolsó fordulójában kellett beszélni az előző kör anyagáról, meg a portfoliónak összerakott korábbi munkákról. Azt már írtam az előző bejegyzésben (vagy tumblr-en), hogy a hat tagú zsűriben volt jó zsaru meg rossz zsaru, akik szereptől függően bólogattak mindenre amit mondtam, vagy próbálták az ellenkezőjét bizonyítani (ez ugye a felvételi része: meg tudom-e védeni a fotóimat, gondolatokat stb. Jó volt.), viszont még mindig úgy gondolom hogy hülyeségeket beszéltem a zsűri előtt.

A saját anyagokkal kapcsolatban nem volt nagy gond. Elég szolidan tudtam érvelni, viszont a leadott képeim kapcsán óhatatlanul szóba került a sajtófotó. Mivel ez döntően művészeti képzés, nem is biztos hogy teljesen összeegyeztethető a sajtós/dokumentarista szemlélettel, amit szeretek. Erre ment rá a bizottság is.

Erre is készültem nagyjából, de nem éreztem túl megalapozottnak a mondanivalóm. Amellett próbáltam érvelni, hogy a napi sajtóban is az egyedit keresik, ezáltal pedig megnő a művészet/művészi látásmód szerepe is. Itt rontottam el, mert nem művészetet kellett volna mondani, hanem kreativitást.

Seeking to present familiar subjects in a new way, some news photography today comes close to being art, capturing a viewer’s eye — even challenging the viewer — with imaginative compositions.

Persze, kreativitás eddig is kellett a sajtófotóhoz is. Ugyanolyan nehéz egy képben válaszolni a Mikor, Hol, Ki, Mit, Miért kérdésekre, mint egy 12-16 képes sorozatban képről képre újat mondani. Valahogy mégis más.

Ott vannak a steril, szabályos MTI képek és ott állnak velük szemben a portálok/lapok saját galériái, ahova az olvasók a kreatív, egyedi, látványos képekért fognak visszatérni. Nem lehet azt mondani egy ilyen galériára hogy művészfotók, mert még mindig a sajtóban vagyunk. A  fotóművész és a fotóriporter viszont hasonlóan dolgozik ebben az esetben. Képileg és a munkafolyamat szempontjából is elmosódik a határ a kettő közt (pláne ha azt vesszük, hogy sajtófotók esetében is előfordul hogy a fotós instrukciókat ad az alanyának a jobb kép érdekében). A legtöbb fotóriporter akit megismertem (én is) mégis óczkodik a művész/művészet szavaktól.

Ha az előző bekezdéssel sikerült mindenkit összezavarnom, akkor nagyjából értitek is mi a problémám.

Kreatív a fotóművész (, a fotóriporter) és ugyanúgy rá lehet húzni a művész jelzőt arra aki kreatív. Mégis kell hogy legyen valami különbség a kettő közt. Ezen agyaltam tegnap hajnalban vagy két órán keresztül, miközben bóklásztam a városban.

Olyasmire jutottam, hogy van a művész, aki sálat hord télen-nyáron, meg napszemüveget éjjel-nappal. Elképzelésekhez/ideákhoz ragaszkodik, ami még akkor is kötöttséget jelent, ha ezeket az elveket nem szorítja szűkebb korlátok közé. Nem határidőben gondolkodik, nem lehet neki megmagyarázni ha valamit rosszul csinál (vagy csak máshogy is csinálhatna) satöbbi.

És van a kreatív, aki abban más, hogy szabad. Képes alkalmazkodni, megújulni, valós igényeket kiszolgálni.

Ezt kellett volna elmondanom a szóbelin és akkor nagyjából meg is elégedtem volna magammal.

There.
-

A szóbelin mindezeket Benkő Imre - Szürke fények c. könyvével próbáltam alátámasztani. Ő az aki ezt a látásmódot lassan 40 éve képviseli a sajtófotóban (és akire kb. Istenként nézek fel, ugye). Nem lehet a képeire egyértelműen azt mondani, hogy művész - vagy sajtófotók lennének, mert egyszerre mindkettő. Ha a fentebb idézett NYTimes cikket nem csak pár nappal a felvételi után olvasom, valószínűleg bátrabban érveltem volna az itt leírtak mellett, így szerintem elég gyengére sikerült. Ennyi. Meglátjuk.

Szakdolgozat értékelések. Tegnap vettem át mind a kettőt. Elég jó pontokat kaptam a két bírálótól, de nekem ez mindig gyanús. Valahogy sosem tudok őszintén örülni semmilyen sikernek. Megszotkam azt, hogy ha bármit csinálok arra konstruktív kritikát kapok a fejlődés érdekében, és sosem dícséretet (<3 hvg).

Szerintem bármilyen értékelésnél az a normális, hogy hibákra hívjuk fel a figyelmet. Ez ellen szól talán hogy én is ezt teszem és emiatt nincsenek művészbarátaim. Dehát. Na.

Ha végigolvasok egy oldalnyi dicséretet mindig az az érzésem, hogy: jó csináltam valamit. Ami jó. És ennyi.
Egy oldal kritika után pedig azt érzem hogy valóban komolyan vesznek, és látnak bennem valamit amit érdemes tovább egyengetni. Ezért nem bízok a fotós felvételiben sem. Mosolygott és bólogatott a zsűri a szóbeli közben, ami szerintem egyértelműen kedvezőtlen előjel.

Mindennel egyben azért elég büszke lehetek magamra a két értékelés után. Remélem tényleg így van. A tovább után el lehet olvasni őket. (további bejegyzések gomb a like alatt. bugos ez a cucc)


Egyik:

Hernádi Levente Haralamposz dolgozatát időszerű témaválasztás, világosan kijelölt kutatási irány, a terület alapos ismerete és a vonatkozó fogalomrendszer színvonalas használata jellemzi.

Az online közösségi terek és az újságírás kapcsolatában rejlő potenciál olyan hatóerő, ami új lehetőségeket teremthet a tömegkommunikáció számára. A dolgozat részeltesen ismerteti a szóban forgő területek működési elveit, az őket leíró fogalmakat és a bennük rejlő lehetőségeket.

A dolgozat részletesen elemzi a bloggerek és újságírók számára a közösségi oldalak nyújtotta új lehetőségeket és az üzenetük továbbításához alkalmazandó technikákat.

A felhasznált szakirodalmo a terület alapos ismeretét bizonyítja, példaértékű az idegen nyelvű szakirodalom felhasználása is.

A dolgozat nyelvhasználatát tekintve, tárgyilagos fogalmazásmódjával, a szakkifejezések alkalmazásával a szakdolgozati követelmények kritériumait és értekező próza stilisztikai követelményeit messzemenően kielégíti.

A dolgozatot összességében igen sikeres munkának, témáját folytatandó kutatási iránynak tartom.

Másik:

Hernádi Levente szakdolgozata az egyik legfrissebb és talán legizgalmasabb kommunikációs-illetve média tematikájú kérdést feszegeti: hogyan változik meg az újságírók és az újságok szerepe a közösségi média által "kikezdett" médiatérben. A dolgozat jelen állapotában egy kitűnő bevezető lehet bármilyen újságírónak, vagy akár kommunikációval valamilyen oknál fogva foglalkozó szakembernek a közösségi média világába.

A tanulmány első felében a szerzé szépen rendszerezi a blogolással kapcsolatos szakkifejezéseket, majd részletesen is megismerjük a ma Magyarországon legfontosabbnak tekinthető, feljövő szolgáltatásokat, a twittert, a facebookot valamint a tumblr-t. A tanulmányból jól megérthető, milyen szerepe lehet a közösségi médiatereknek a hagyományos online újságok számára, milyen eszközökkel, miféle technikákal promótálhatja magát, vagy hozhat létre újabb felületeket az olvasókkal való érintkezésben. A szerző egy kitűnően adatolt dolgozatban nagyon sok hasznos linket is átnyújt olvasójának, akinek így lehetősége nyílik továbbmélyíteni ezirányi ismereteit.

A dolgozat kutatási része talán kicsit szerényebbre sikeredett, de ezt vélhetően Levente a későbbiekben kijavítja (yes sir!), illetve kutatásait továbbfejleszti, hiszen - mint az a dolgozatból is sejthető - természetesen maga is aktív alakítója az általa leírt közegnek.

Ez gyönyörű. Két fotós/búvár művészeti projectje: egy víz alatt filmezett bázisugrás a Bahamákon, a világ második legmélyebb víznyelőjében (Dean's Blue Hole 202m). Fantázia project, tehát nem merültek valóban 202m-re segédeszközök nélkül. Ezt sem a technika, sem a búvár nem bírták volna ki. Annyi realitás van benne azért, hogy szabadmerüléssel, légzőkészülék nélkkül vették fel a jeleneteket (a kötél és uszony nélkül merülés világrekordja egyébként 95m).

Így vagy úgy, brutálisan szép percek. Szigorúan HD-ban.

Szerencsére a videó 5DMarkII-vel készült így nem lóg ki nagyon a blog tematikájából. Utána néztem kicsit a vízalatti tokoknak, de azt hiszem ezek azok a kiegészítők, amiket nem fog senki megvenni nyaralás előtt, útban a reptérre:

A boltban kapható legdrágább típusokkal kb 60-70 méterig lehet merülni, ezek 1600 dollár körüli áron kaphatók és a váz plusz az objektív számára biztosítanak védelmet. Külön vehető mellé vízalatt használható lámpa és vaku is (és kell is, ilyen mélyen kevés a fény a filmezéshez), amihez a tok mégegyszer ennyibe kerül. Közel tehát ~8-900e forintból lehetne összehozni egy ilyen felszerelést. KELL.

Szívből örülök minden kezdeményezésnek, ami a közösségi média valamilyen felületét igyekszik használni promóciós célokra. Ez a jövő, ezt mindenki tudja. A Mai Manó Házba egy Lájkért cserébe most lehetőség nyílik korlátlan kiállításlátogatásra, ami több mint jó ajánlat.

Július 15-ig Facebook bérletet lehet váltani a Manóba 3000Ft-ért. A kártyával dec. 31-ig minden kiállítás ingyen látogatható, tehát ha egy évben elmennél megnézni 3-4 tárlatot, már visszahozta az árát. Bejelölitek a Mai Manót Facebookon, bementek az épületbe és a könyvtárban (legfelső emelet) kértek egy Facebook kártyát.

És hogy miért jó gyakran látogatni a kiállításokat?

Én most a felvételik alatt jöttem rá, mire/miért jó képben lenni a kortárs fotóban. Átnéztem több évnyi Fotóművészet és Balkon magazint, véletlenszerűen belelapozgattam sok fotós könyvbe a könyvtárban, és rengeteg ötletet, inspirációt szereztem. Nem azért, hogy utána ezeket másoljam. Azt meghagyom az igazi kortársművész ismerősöknek. ;)

Látni azt hogy más az adott szituációban mit vett észre, mankót adhat a kereséshez bármilyen helyzetben.

Ugyanez a helyzet a kiállításokkal. Megtanít sorozatokban gondolkodni, szélesíti a látókört, új ötleteket adhat önálló témákhoz. El lehet rá vinni barátnőt, közösségi program, szép.

A hivatalos szöveg:

"Váltsuk valóssá netes együttlétünket, itt a Facebook Bérlet, használjátok ki:) Baráti Kör „F” fokozat nevet viseli és felmutatásával ez év végéig látogathatjátok meg a Mai Manó Ház kiállításait.

A bérlet ára 3000.- Ft, (jelenleg 1000.-Ft egy kiállításra a felnőtt belépő a Mai Manó Házba) és mint azt jeleztük 2010. december 31-ig mindegyik kiállításunkat – akár többször is – megtekinthetitek vele.

Az akció időtartama: 2010. június 15 – július 15."

Végre. Tegnap volt a harmadik forduló, a gyakorlati feladat. Négy óra alatt kellett egy 6-12 képből álló sorozatot összehozni a megadott témák valamelyikéből. A három lehetőség Utcai divat, Kicsi-Nagy és Nonfiguratív voltak, én az elsőt választottam.

Elég korrektül le volt szabályozva a játék: A BKF egy kilométeres körzetében kellett a képeket csinálni, téma adott, leadni pedig nyers képeket kellett (nem raw, nem úgy nyers), mindenféle utómunka nélkül. A három téma is jól átgondolt volt. Mindenki megtalálhatta benne, amit meg tud csinálni.

Ahogy elnéztem a többi fotóst, a társaság 80%-a rögtön ész nélkül rohanni kezdett az Őrs Vezér tér irányába. Én leültem inkább egy fél órára gondolkodni, hogy mit is szeretnék utcai divat címén fotózni. A másik két témát élből elvetettem: a nonfiguratívhoz nincs szemem, a kicsi-nagyhoz meg semmi jó nem jutott eszembe. Makrózni meg nem akartam.

Az utcai divat bizonyult a legnépszerűbb témának. A legtöbb felvételiző akivel összefutottam mind a metró környékén vadászott emberekre, helyzetekre. Én először divat plakátokkal akartam összehozni járókelőket meg színeket. Nem találtam változatos posztereket és ha rá is akadtam egyre, akkor sem volt garantált, hogy bármilyen érdekes helyzet összeállna ilyen rövid idő alatt. Elég csúnya ráfutás lett az ötlet.


Bevallom Nick Turpin lebegett végig a szemem előtt a fantasztikus utcaképeivel. Hamar felpofoztam magam és megmagyaráztam a gépháznak, hogy azok a képek évek munkájával lettek olyanok, négy óra alatt nekem kevés az esélyem hasonlóra. Mire ezt beláttam már el is vesztegettem két órát a négyből. Igazán értékelhető kép nélkül.

*pánik*felülkerekedés*

Elkezdtem nagyon nézelődni: bazársor, pláza, metrómegálló, Ikea-park - semmi olyan, ahol ne láttam volna másik két-három fotóst. Úgy döntöttem megállok az Őrs közepén - ahol a legtöbb az ember, ott a legjobb az esélyem találni valami érdekeset.

Álltam egy-két percig, majd felfigyeltem az utcai árus négy szemüvegtartó polcára, amiknek a tetején kis tükrök voltak. Bámultam a tükröket, amikben fel-feltűnt egy elsuhanó kéz, egy táska, kalapok, lábak, egész alakok - mindenféle testrészek attól függően gazdájuk milyen messzire sétált az üvegtől. Belefotóztam az egyikbe kíváncsiságból, és ezt láttam:


Megtetszett a gyenge minőségű üveg torzítása és ahogy a tükörből nézve teljesen más hangulatát lehet megteremteni ugyanannak az utcaképnek. Jó lett a giccses hatást keltő keret is, elég groteszk módon kelti életre az utcai divatot (ami valójában nem is divat. Mindennapi emberek mindennapi viselete. Vagy épp ez az utcai divat?), nekem pedig ez volt a célom. Az első kép után eldöntöttem, hogy ezt fogom csinálni. Az ötlet mellé praktikus is volt. Nem kellett többet sétálnom (~másfél órám maradt ekkorra a feladatból).

Próbáltam részletekre, divatelemekre vadászni: cipőre, táskákra, ékszerekre, kalapokra, arcokra, testhelyzetekre. Aki próbált már tükörből fotózni, tudja mennyire nehéz fókuszt találni, pláne ha közben a tárgyak folyamatosan (bár kiszámíthatóan) mozognak is. Szerencsére egy Nikon 70-200mm 2.8 VR II (köszönöm Ákos!) volt nálam, ami hihetetlen gyors és kegyetlenül pontos. Bizton állítom, hogy nem sikerült volna egy átlagos objetkívvel ennyi idő alatt megoldani a feladatot. Alig tévesztett a tükörben, ha igen azt is a gépház(én) hibájából félrecsúszott fókuszpont miatt.

A tükrök kb. írólap méretűek voltak, minden motívum egy-két mp-re villant fel bennük. Ennyi idő volt éleset állítani és kattintani. Sokat kellett előre gondolkodni, kinézni ki fog arra jönni, mit visel ami érdekes lehet és úgy helyezkedni, hogy sikerüljön lekapni az össze-vissza álló tükrökben. Kegyetlenül élveztem. Bár nem sikerült minden esetben jól időzíteni. (mindegyik kép spontán készült, nem állítgattam senkit)

Gyakorlatilag másfél órát ugrabugráltam, guggoltam, hasaltam és nyujtózkodtam a három tükör előtt. Tippem sincs mit gondolhattak rólam a járókelők vagy a többi fotós, de szerencsére ott megvolt az a jó tulajdonságom, hogy ha géppel a kezemben koncentrálok valamire, akkor a teljes külvilág megszűnik létezni. Nem igen zavartattam magam, a koncentrációból csak szegény árus "mikor fejezi be már" kérdései zökkentettek ki egy-egy pillanatra.

 A leadott 12 képet ~90-ből válogattam ki. There: (flickren, ha ott jobb)










































FIGYELEM DUPLA ZOKNISZANDÁL

Abba a fura embercsoportba tartozok, amelyiket csak a társaság és a sör tudja rávenni a VBnézésre. Nem vonz a foci, nem tudom ki az a vuvuzela (de állítólag idegesítő hangja van). A meccsekből általában annyit érzékelek, hogy nem egyforma színű csapatok játszanak egymás ellen. Mérkőzésen is életemben egyszer voltam, akkor is a fradi-ujpesten fotózni, de ott is inkább a balhé volt érdekesebb, nem a labdarúgás.

Ennek megfelelően nem is fogok nagyon foglalkozni az eseményekkel, képeket nézegetni viszont szeretek:

Boston.com Bigpicture galéria a VB készülődésről

Hvg.hu nagyítás ugyanebben a témában és Gazeta.pl válogatás szintén az előkészületekről, valamint egy másik lengyel oldal, a 990px is meglepően hasonló témában.

Magnum photos - a történelem legjobb focis képei (tényleg.)

Tampabayből (All Eyes) focidrukkerek világszerte

és még két galéria a nol.hu-n egyik és másik

Ha találok még, ezt a postot fogom frissíteni. Így is bőven sok ez fociból.

-
+1 Trendland képek a megnyitóról
+2 Újabb hvg nagyítás a szurkolókról