Látványpékség

Nem csillapodik a vita az idei World Press nagydíjas fotó körül. A képről az első pillanatban látszott, hogy hiába erős és fontos (minden kegyetlenségével együtt) a tartalma, a valóság nem így néz ki. Több szakmai oldal és rengeteg fotós támadja a képet emiatt, mindenki az eredeti fotót követeli, hogy igazolhassa világnézetét pro-contra photoshop ügyben.

A fotós változtatott a kép tónusain, kontrasztján, sötétített a háttéren és kiemelte az arcokat, ez látszik, ha összehasonlítjuk a 2012. novemberében publikált - ugyan csak photoshopolt - eredetivel. A két képet egymás mellé téve ugyanakkor az is látszik, hogy a változtatásokkal nem vett el- és nem rakott hozzá semmilyen elemet, amitől megváltozott volna a kép tartalma.

A photoshopolást ellenzők véleménye szerint ezzel a kép elveszíti hitelességét, hiszen onnantól, hogy bármit változtatunk a fotón, az nem a valóságot fogja bemutatni. Könnyen védhető ez az álláspont, hiszen a riportfotó elsődleges funkciója dokumentálni az eseményeket, nem pedig szépíteni a történteket.

A photoshopot engedő tábornak ugyanilyen kikezdhetetlen érve van a módosítások mellett: a fotós csak olyan eszközökkel nyúlt a képhez, amik eddig is mindig rendelkezésre álltak: ilyen jellegű korrekciókra a sötétkamrában is volt analóg módszer (és éltek is vele, még a legnagyobb riporter-legendák is). Ezek a kisebb változtatások ma már szinte teljesen általánosak, és észrevétlenek.

Mi akkor a probléma?

A zsűri szerint semmi. Tudtak a képen alkalmazott változtatásokról, de a fotó ereje meggyőzőbb volt a tálalásnál. (Az előző bejegyzésben részletesebben olvashattok arról, miért nyert a kép.) A színkorrekció megengedett a World Pressen, annak mértéke viszont nincs egyértelműen meghatározva. Nem is lehet keretek között szabályozni, csak egyedi elbírálás alapján engedni vagy tiltani - ez történt itt is.

Kritikusok szerint a hiteles tájékoztatás szenvedett csorbát, a fotó pedig azt a véleményt erősíti tovább, hogy a valóság ma már nem elég figyelemfelkeltő. Egyre látványosabb, egyre drámaibb képek kellenek az olvasók ingerküszöbének eléréséhez, a hajszában pedig a végén azok az értékek sérülnek, amiket maga a tartalom képviselni hivatott.

Van a vitának egy ennél technikaibb megközelítése is: ha megengedhető az enyhe színkorrekció, nehéz elítélni az erősebb (látványosabb) módosításokat. Az instagram-féle grounge és a WPP nagydíjas kép módosításai között csak nagyságrendi a különbség, nem technikai. Ez az út pedig ugyanolyan látványhajhászásban végződik, ami hosszútávon csak még ellentmondásosabb, mégszebbre csiszolt valóságokat eredményez.

Egyértelmű ítéletet nem lehet hozni a vitában, csak elfogadni egyiket-másikat igazabbnak. Ez a kép ettől nem lesz kevésbé igaz vagy hazug.

Ez az első bejegyzés, amit automatikusan hoztunk létre. (...)

Én is üdvözlöm a blog.hu-t és a régi, és az új olvasókat.

A blogot most importáltam blogspotról, de az archív posztok formázásával egyelőre nem tudtunk mit kezdeni. A blog korábbi bejegyzéseit egyelőre az lvnte.blogspot.com-on kényelmesebben böngészhetitek. Idővel - ha mást nem kézzel - javítgatom majd az archív posztokat is.

Mario Tama - The Regeneration of Ground Zero, index.hu - katt!

Tizenegy évvel a terrortámadás után lassan magára talál Ground Zero környéke. A mindennapi élet már rég visszatért Manhattan utcáira, és lassan befejeződik az új World Trade Center tornyok építése is.

Az ikertornyok helyén kialakított emlékpark mellett ma az építkezések, és a rengeteg turista emlékeztetnek egyedül a tragédiára. Rég eljött már az idő, hogy szeptember 11. inkább a megújulásról, és ne csak a tragédia emlékéről szóljon - mondja Mario Tama, aki a poszt apropójául szolgáló fotókat is jegyzi.

Tama tavaly, a tízéves évforduló alkalmából készítette ezt az egyedi panorámasorozatot. A Getty New york-i fotósaként már 2001-ben is egészen közel volt a tűzhöz, amikor a tornyok leomlottak: egy másik fotóssal közösen épp a rendőröket kicselezve próbáltak bejutni a déli toronyba, már néhány háztömbnyire voltak a WTC-től, amikor az első torony elkezdett összedőlni felettük. (túlélték)

Azóta eltelt 11 év, Tama pedig összesen 125 alkalommal fotózta a munkálatokat a Ground Zero környékén. Saját bevallása szerint már semmi érdekeset (semmi újat) nem talált a helyben, ezért próbálkozott a nem-hétköznapi formátummal.

A teljes sorozat egy 'Sprocket Rocket' lomo panorámagéppel készült, de ezzel nem csak az aktuális divatot akarta meglovagolni a fotós. A Ground Zero egy lapos sziget a felhőkarcolókkal zsúfolt manhattani városképben, a panoráma formátum a vízszintesen kiterített képeivel erre a hangulatra próbál ráerősíteni. - A sorozat után nyugodtan mondhatjuk, hogy sikeresen.

“Most én lettem a halál, a világok elpusztítója.”

Oppenheimer  mondta ezt az idézetet 67 évvel ezelőtt, 1945. július 16-án, mikor Los Alamosban a Trinity program keretében sikeresen tesztelték 19 kilotonna TNT erejének megfelelő "Gadget" bombát. Alig egy hónappal később ugyanilyen bombát dobtak Hirosimára is.

A tesztekről még több képet az Atomicarchives.com-on nézhettek.

Fantasztikus találat a Gizmodón.

Bármilyen egyszerű ruhadarabnak tűnnek, bikinit készíteni valódi atomfizika. A falatnyi fürdőruhák története szorosan kapcsolódik az atombombák történetéhez.

1946. július ötödike előtt az Egyesült Államok néhány szigettel odébb költöztette a Bikini-atoll őslakóit. A második világháború előtt német majd japán fennhatóság alatt álló, korallzátonyokon kialakult szigetcsoport a harcok után az amerikai nukleáris tesztek központjává vált, a nagyjából kétezer éve lakott Bikini és környéke hamar nukleáris-sivatagi paradicsommá alakult.

Hatvanhat éve kezdődtek a tengeri robbantások a Crossroads fedőnevű program keretében, az első két bombát alig húsz nap különbséggel robbantották, tíz év alatt összesen  húsz alkalommal végeztek teszteket. A kísérleti robbantások célja az volt, hogy az atombombák hatékonyságát vizsgálják hadihajók és különböző vízi egységek ellen.

A robbantásokat a szigetről dokumentálták, így Bikini partjáról készült a fenti fotó is, amin a második robbantás pillanata látható. A gombafelhő körüli széles kondenzációs felhő a detonáció következtében kicsapódó vízgőzből és vízcseppekből áll, a robbanás középpontjában a vízoszlop felett pedig a karfiol-alakú gfelhő. Kutatók meglepetésére a vizes közeg eltérő viselkedése miatt elmaradt a szárazföldi tesztek során megfigyelt jellegzetes gombafelhő.

Az első robbantások komoly pánikot okoztak a kutatók körében, a felemelkedő radioaktív vízfelhő ugyanis napokig a légtérben maradt, a szennyezett víz a sztratoszférába jutva csatlakozott bolygónk vízkörforgásához, esőzések alkalmával mérföldekkel odébb is kimutatható volt a csapadékban a radioaktív sugárzás.
Ezt a nem várt mellékhatást leszámítva az első tesztek sikeresek voltak, az elhelyezett hadihajók mindegyike használhatatlanná vált, a hajókon kimutatható sugárzás mértéke annyira magas volt, hogy megtisztítani is veszélyes lett volna azokat, így mind az óceán mélyén végezték. A hosszútávú tesztek során a megfigyelést végző hajók legénysége is komoly egészségkárosodást szenvedett, a sugárzásból kijutott a környéken dolgozó japán halászhajók legénységének is.

Juteszembe, valamikor tavaly írtam az atombomba-kísérleteket dokumentáló filmes csapatokról is.

A szigetet a tesztek befejezését követően 1968-ban nyilvánították lakhatóvá, de a politikai nyomásra meghozott döntés elhamarkodottnak bizonyult: a visszatelepített lakosok 150 millió dolláros kártérítést kaptak ugyan, de a környéken lehetetlenné vált az élet. A sziget körüli vizekben és a szárazföldön is szinte teljesen kihalt az élővilág, a megmaradt fajok fogyasztása pedig még tíz évvel a tesztek után is veszélyes volt.

1978-ban ki is költöztették ismét a lakosokat, miután a testükben veszélyes szintet ért el a strontium-90 nevű radioaktív izotóp mennyisége. A nyolcvanas években a helyiek még mindig azért lobbiztak, hogy szigetük földjét 38 centi vastagságban cseréljék ki - ezzel ugyan megszabadultak volna a talaj felső, szennyezett rétegétől, de vele együtt a teljes természetes növénytakarótól is.  Egy 2010-es UNESCO jelentés szerint a sziget még mindig nem alkalmas az életre.

Eközben Amerikában

1946-ban július 5-én, hatvanhat éve, egy héttel a Bikini szigeteki tesztek megkezdése után Louis Réard francia divattervező (eredeti foglalkozását tekintve autószerelő) bemutatja a legkisebb fürdőruhát, amit valaha készítettek.

Bár a falatnyi fürdőruha ötlete nem volt túl egyedi (már az ókori görög- és római nők is viseltek hasonló, kétrészes ruhákat), de nem is aratott osztatlan közönségsikert.

Az első bikini bemutatójára a tervezőnek alig sikerült modellt találnia, aki vállalta volna a megaláztatást. Végül egy francia sztriptíztáncos, Micheline Bernardini vállalta be a szereplést.

A bikini elnevezés sem véletlen: a világ legkisebb fürdőruháját mérete miatt először Atome-nak nevezte el a Réard által is hivatkozott tervező, Jackques Heim. Heim fürdőruhájának felső része még bandana-szerűen takart, de Réard ezzel nem volt megelégedve. Szerette volna annyira csökkenteni a fürdőruha felületét, amennyit még épp elbírt a kor közízlése.

Réard kettéhasította az Atome fürdőruha felső részét, hogy a melleket két külön kosár tartsa, innen kapta nevét a bikini, ami Réard szerint hasonló hatást vált ki a férfiakból, mint a Bikini szigeten felrobbantott atombomba.

 Innen olvashattok még többet a témában:

LIFE Celebrates the Bikini - LIFE.com
Bikini, Bikini, OP:Crossroads - Wikipedia

1937. március 10. - Amelia Earhart és Lockheed Electra gépe indulás előtt a Los Angeles-i repülőtéren (AP)

75 éve tűnt el a Csendes-Óceán felett az első női pilóta, aki megpróbálta körberepülni a Földet az egyenlítő mentén. Amelia Earhart közel állt hozzá, hogy sikeresen teljesítse az utat: 11ezer kilométer volt már csak hátra a teljes távból, amikor megszakadt a kapcsolat repülőgépe és a földi irányítás között. Gépe sosem került elő, ám idén új nyomokra találtak egy korabeli fotón, ami segíthet megoldani a rejtélyt.

Amelia 1937. július 2-án indult Pápua Új-Guineából a csendes-óceáni Howland-sziget felé. Az aznapra a tervezett szakasz egy 24 órás, négyezer kilométeres repülés lett volna - útjának leghosszabb, összefüggő szakasza.

Már útja elején nemzeti hősként tekintett Amerika Earhartra, rejtélyes eltűnése máig az amerikai repülés történetének egyik legnagyobb legendája. A harmincas években számos elmélet keringett az eltűnésről: voltak, akik szerint Amelia amerikai kém volt, akit a japánok lőttek le felderítő küldetésén, mások szerint túlélte a balesetet, és titokban tért haza, hogy kudarca miatt elrejtőzzön a nyilvánosság elől, de azt is olvasni, hogy földönkívüliek térítették el a gépét.

 Az ügyben számos apró bizonyíték-foszlány került elő 75 év alatt, melyek a mai napig életben tartják a legendát.

Amelia Earhart, miután első nőként sikeresen átrepülte az Atlanti-Óceánt (AP)

Utolsó rádiós bejelentkezésében Amelia vészesen fogyó üzemanyagról adott jelentést, de miután kidobálták csomagjaikat a repülőből (vele utazott navigátora, Fred Noonan is), még bíztak benne, hogy elérik a Howland-szigetet. Nem érték, valószínűleg rosszul mérték fel pozíciójukat, és el is tévedhettek a felhős időben.

Az amerikai és a japán tengerészet hetekig kereste a gép roncsait utolsó bejelentkezésük környékén, de a mai napig nem találták meg a kétüléses Lockheed Electra típusú gépet.

Roosevelt elnök 4 millió dollárt különített el a mentőakcióra a nagy gazdasági válság idején - ez talán jelzi, mennyire fontos volt a nemzetnek Amelia, és küldetésének sikere.

A mentőcsapatoknak néhány napig egy gyenge rádiójelet sikerült azonosítaniuk, ami periodikusan közvetített az Amelia által is használt frekvencián.
A jelek egy Nikumaroro nevű szigetről érkeztek, de felderítő gépek nem találták nyomát embereknek a szigeten, így végül feladták a keresést. Nem találták meg a gép roncsait sem, bár a sziget körül hirtelen mélyül a víz, az erős áramlatok pedig könnyen az óceán mélyére taszíthatták a repülőt.

1940-ben aztán meglepő fordulat következett az Earhart-ügyben, amikor brit telepesek érkeztek a szigetre: kezdetleges táborhelyet, egy pár női-és férfi cipőt, navigációs eszközöket és fém lemezekből (talán egy gép roncsából) hajtogatott szúró-vágó szerszámokat, állati maradványokat és egy emberi koponyát is találtak a lakatlan szigeten.

Kész is a tökéletes Robinson Crusoe történet, aminek ráadásul egy amerikai nemzeti hősnő a főszereplője.

A hatvanas évek közepéig több expedíció is átvizsgálta a szigetet, sőt, egészen a kilencvenes évek elejéig folytak kutatások (mondtam, hogy komoly legenda, igen) és több használati tárgy is előkerült, melyekből akár egyértelmű is lehetne, hogy egy amerikai nő élt a szigeten (találtak például egy Amerikában a harmincas években igen népszerű kézkrémet is). De a szigeten előkerült tárgyak között olyanok is voltak, melyek nem illettek a képbe: a női cipő például néhány számmal nagyobb volt, mint amiket Amelia hordott.

A hatvanas évekre a második világháborúban is lezuhanhattak gépek a sziget környékén, ezért nem biztos, hogy a talált tárgyak Amelia nyomát jelzik a szigeten, ezért nem tekinthetők egyértelmű bizonyítéknak.

Egyszerű megoldása lehetett volna a legendának a '40-ben talált koponya DNS-vizsgálata. A maradványokon végeztek is néhány tesztet, melyek a kezdetleges technika miatt nem hoztak használható eredményeket.

Az állkapocs feltehetően egy női koponyához tartozott ugyan, magassága alapján egy Earharthoz hasonló testalkatú nőhöz, de inkább a polinéz emberekre jellemző jegyeket mutatott. A megismételt vizsgálatok rácáfoltak az eredményekre, és mégis inkább egy amerikai (fehér) nőnek tulajdonították. A csontok aztán később elkallódtak, mai körülmények között már nem volt lehetőség a vizsgálatukra.

És amiért a posztot elkezdtem írni

A 2012. márciusában bemutatott felvétel, melyen talán Amelia gépének roncsa látható a bal oldalon. (AP)

Idén márciusban nyilvánosságra került egy amatőr fotó, amely új bizonyítékot szolgáltathat az eltűnt gépről: a felvétel néhány hónappal Amelia eltűnése után készült a Nikumaroro sziget partjainál.

A kép bal oldalán egy fekete folt látható, ami az Earhart keresését évtizedek óta koordináló, Történelmi Repülőket Kutató Nemzetközi Alapítvány szerint a Lockheed Electra futóműve lehet. Persze, ezt nem csak úgy rámondták, hanem modern képelemző szoftverekkel vizsgálták a felvételt, és így jutottak a következtetésre. 

A bejelentés hírére idén júliusban újabb kutatócsapatok indulnak a szigetre, hogy megtalálják a 75 éve elveszett repülőt, és pontot tegyenek egy szép kort megélt legenda végére.

Mit gondoltok, megtalálják?

Amelia történetéről részletesebben is olvashattok az alábbi linkeken, ahonnan én is utánanéztem a legendának:
A Missing Woman - New Yorker
Why cant' we solve the Amelia Earhart mystery? - Howstuffworks
Is this Amelia Earhart's anti-freckle cream? - The History Blog
Amerlia Earhart vanishes over the Pacific - LIFE.com

Milyen béna gépteszt az, aminek ez a címe. Pedig ez van, nem tudok dönteni.

Bő háromnegyed órát sétálgattam ma a Fuji Xpro1 cserélhető objektíves csúcskompaktjával, de nem tudom, hogy csalódtam-e benne vagy lenyűgözött. Valószínűleg mindkettő.

A gép felépítésével nincs gond. A váz igényes fekete, könnyű, ott tapad, ahol kell. Az objektívvel együtt (35mm 1.4) jó a súlyeloszlása, kézre áll. A gombok ott vannak rajta, ahova nyúlna értük az ember. Minden fontos funkció külön gombról, azonnal elérhető. A záridő tárcsával változtatható, a rekesz meg az objektív gyűrűjét tekergetve. Nagyon menő érzés nyomkodni. Tényleg az.

8-900 ezer forint a gép, ha két objektívet veszünk hozzá (35mm1.4 és 18mm1.8). Ha csak egyet választunk, 700e körül lesz, akkor a 18mm-t érdemes az ~1.5 szorzó miatt. Ez sok pénz egy hobbigépért, az Xpro1 pedig hobbigép. Sajnos.

Mikor elvittem sétálni, otthagytam cserébe a D700-at, 24-70 2.8-al, ami kedvező csillagállás esetén nem sokkal kerül többe a 3 objektívvel szerelt Xpro1-nél. Abban a tudatban hagytam ott, hogy ez a kompakt gép képes kiváltani a csúcskategóriás Nikonom legalább néhány funkcióját. Mint kiderült, nem képes.

Kis túlzással ugyanúgy viselkedik az Xpro1-is, mint a legtöbb kompakt. Távolról sem olyan reszponzív a gép, mint amit ennyi pénzért el lehetne várni. Elveszti a pillanatiságát a fotózás. Nincs az, hogy lenyomod a gombot és akkor elkészül a kép, és már látod is, hanem megnyomod a gombot, visszatér készenléti állapotból (ha előtte 1-2 percig nem használtad), fókuszál, aztán kattint, aztán megint nyomsz egy gombot, vársz, és megjelenik a kép.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy:

 *klikk*, Na, NAA, *katt* 

Ilyet se láttatok még géptesztben leírva, mi? A Na, és a NAA nagyjából annyi idő, amíg végignézed a keresőben, hogy elmúlt a pillanat, amit el akartál kapni. Erre nem lesz jó az Xpro1, és szerintem ezen a gyakorlás sem segít. A képek visszanézése ugyanilyen lomha. (aztán persze lehet, hogy csak hozzászoktam, hogy a felsőkategóriás dslr-ek mennyire gyorsak)

A másik zavaró dolog az EVF működése volt, ami exponálás előtt egy pillanatra felvillantja a kész képet, meg a mért értéknek megfelelő expót. Ezt én fölösleges villogásnak értékeltem, de ízlés dolga. A tesztpartnernek bejött.

Az AF viszonylag kis százalékban volt pontatlan, de akkor nagyon. Néha minden ok nélkül kiugrott végtelenbe a fókusz exponáláskor, ez elég zavaró lehet, ha valóban ilyen gyakran csinálja. Amúgy a fókusz gyorsasága és pontossága nagyjából azt a szintet hozza, amit egy 150-200ezres optikától várni lehet. Korrekt.

Így ért véget a rövid próbálgatás. Aztán jött komoly meglepetés: A képminőség elég durván jó. A rawból konvertált jpg, simán hozza közel azt a szintet, amit a Nikonom is. És ez elég nagy szó. A képekből egyáltalán nem egy kompakt gép szokott mélysége, jóhátezcsakkompaktgép képminősége köszön vissza, hanem teljesen profi végeredmény. Éles, szép képek. Szépen mosott élességen kívüli tartomány (nice bokeh!), minden ami kell.

 Tényleg, basszus, ragozhatnám napestig, de olyan a végeredmény, amit az árkategória DSLR-jei hoznak. Nagy kár, hogy az árkategória DSLR-jei ugyanezt megbízhatóbban hozzák.

És akkor itt jön a kérdés, hogy ajánlanám-e, és ha igen, akkor kinek? Mindenképp ajánlanám annak, aki nem riport / esemény / hír témákban gondolkodik, feleslegesnek tartja anagygépet cipelni, de kompromisszumok nélküli képminőséget akar viszontlátni a képein. És erre van is elég pénze.

H viszont józanul végiggondolom, eltekintek tőle, hogy mennyire hangulatos a nyakamban lógó Xpro1, akkor egy dslr egy fényerős fix objektívvel még mindig jobb ár/érték, és méretben sem sokkal nagyobb, és később jobban bővíthető, és, és és.

Amúgy, a 4-6oson lehellótouristoztak, amikor lógott a nyakamban a gép, és a belváros összes turistacsalogatója odajött, hogy hellomibensegíthetesetleg. 


Meg hát ezek nem igazi tesztfotók, ez nem is volt célom vele. Csak sétáltam vele egy kört a legnagyobb nyári kánikulában.

A fotó a 'napalmos lányról' a mai napig a vietnami háború legmeghatározóbb emléke. A sokkoló felvétel 1972-ben bejárta a világot, először irányítva rá a figyelmet ennyire erősen a háború civil áldozataira. Bár a harcoknak nem vetett véget, rádöbbentette az amerikai embereket felelősségük súlyára. - Ha úgy nézzük, talán ez a legtöbb, amit egy fotó valójában elérhet, és még ez is kevés képnek sikerült a történelem során.

*spoiler: a lány túlélte, felnőtt, és szoros barátságot ápol a fotóssal, aki a képet készítette.*

Június 8-án Phuc, a képen középen látható kilenc éves lány, bombázásra ébredt falujuk templomában, ahova napokkal korábban húzódtak be családjával a harcok elől. A lány beszámolója szerint a tűz pillanatok alatt mindent ellepett körülöttük, karján a ruha szinte azonnal lángra lobbant és leégett, mielőtt akár levehette volna.

Az AP fotóriportere, Nick Ut, egy csapat sajtóssal a falu mellől fotózta a bombázást, mikor a gomolygó füstből feléjük szaladt a fiatal lány és családja. A fotósok közül egyedül Nicknek volt film a gépében, az akkor 21 éves fotós úgy készítette az első képeket, hogy fel sem fogta, mit is lát valójában maga körül. (Nick egyébként 16 éves kora óta fotózta a harcokat)

'Túl forró, túl forró' - kiabálták a gyerekek, mikor elérték a fotósokat, akik a döbbenettől mozdulni sem bírtak. Felocsúdva a sokkból néhányan megpróbálták vízzel locsolni a gyerekeket, hogy valamit segítsenek rajtuk. Egy-két képnél Nick sem bírt többet fotózni, néhány pillanatra teljesen lefagyott és zokogni kezdett.

Phuc testének harminc százalékán szenvedett harmadfokú égési sérüléseket, nagymamája kezében kisöccse teljesen összeégett, belehalt sérüléseibe. A lány elájult fájdalmaitól, Nick felkapta és egy amerikai kórházba vitte, ezzel valószínűleg megmentette az életét.

A képek kidolgozása után Nick biztos volt benne, hogy a fotóit nem adhatják ki, és az átélt borzalmak képe feleslegesen született meg. A meztelen lány, az összeégett test és a kétségbeesett kiáltások akkoriban túl erősnek számítottak külön-külön is egy fotón a megjelenéshez, még a háborús tudósításokban sem köszöntek vissza ennyire erőteljesen a harcok borzalmai.

1972-ben már az AP nemrég elhunyt legendája, Horst Faas volt a szerkesztő vietnamban, aki felismerve a rendkívüli fotó erejét, komoly harcot vívott az ügynökséggel a képek közléséért.Végül Horst nyert, és a kép bejárta az egész világot, megváltoztatta a közbeszéd irányát a háborúról.

A fotó, a képen látható jelenet annyira új és megdöbbentő volt, hogy többen nem is akarták elhinni, hogy az  valódi. Nixon elnök is kételkedett a felvétel eredetiségében, mikor vezérkari főnökével tárgyalt a képről a Fehér Házban.

Soha nem látott médiafelhajtás követte a publikációt. A 'napalmos lány' a háború után a média áldozataként is évekig szenvedett. Újságírók követték minden lépését, míg a Vietnamban hatalomra került kommunista rezsim fel nem ismerte a lány szerepét a térség helyzetének kommunikációjában, és el nem kezdték saját céljaikra használni. A lányt évekre eltüntették a nyilvánosság elől, interjút csak szigorúan ellenőrzött körülmények közt adhatott, de ez legalább viszonylagos nyugalmat jelentett a felépüléshez.

13 hónapig volt kórházban Phuc, addig nem is látta a róla készült fotót, ami közben Pulitzer-díjat nyert és megkerülhetetlen témává vált a vietnami háborúról szóló vitákban.

Phuc a szűnni nemakaró hírverésnek köszönhette, hogy néhány évvel később sikerült kijutnia Vietnamból. 1982-ben Németországban gyógykezelték, majd Kubába élt egy ideig. 1992-ben nászútjára indult férjével Moszkvába, de Kanadában az átszállás közben megszöktek és Torontóban telepedtek le.

Szabadulása után először Nicket kereste fel Amerikában, a fotós segítségével adta ki első könyvét, melyben arról ír, hogyan változtatta meg életét a fotó.

Bármennyire is furcsa kimondani, de a fotó jelentett kiutat a lánynak egy életnyi szenvedésből. Ami történt, a képektől függetlenül megtörtént, de a kép segített neki felépülni, feldolgozni a vele történteket, és végül elmenekülni egy elnyomó rendszer alól.

Phuc ma, negyven évvel később, ENSZ követként tart előadásokat világszerte, büszkén tartja a kezében a fotót, ami talán nem csak az ő életét változtatta meg, hanem - kis túlzással - egy kor gondolkodásmódját is.

Phuc történetéről sokkal részletesebben az MSNBC két bejegyzésében olvashattok:
Vietnam's 'napalm girl' comes to terms with iconic photo
Forty years lates, 'Napalm Girl' speaks in O.C.