Látványpékség

Weegee egy New Yorki detoxban

Arthur Weegee Felliget nem tudom másképp elképzelni, csak mint egy halloweeni fotóshorror főszereplőjét. Lemegy a nap New York felett, ő pedig egy sötét belvárosi lakásban tekergeti a rendőrségi adóvevőt, és várja a következő áldozatot. Kocsiba pattan ha valahol gyilkosság történik vagy kigyullad egy épület, a következő jelenet pedig a vaku villanásával indul, és ahogy kitisztul a kép, egy eszelősen vigyorgó arc bukkan elő a kamera mögül, hosszú ballonkabátban. Mire a rendőrök a helyszínre érnek, már rá is gyújtott az első cigijére a holttest felett.

És Weegee élete tényleg ilyen lehetett. Kevés fotósnak kellett ennyire lentről kezdenie a szakmát, és olyan keményen hajtani az elismerésért, mint Arthur Fellignek. Kemény volt vele az élet, igaz, ő is mindent elkövetett, hogy elkerülje a békés hétköznapokat.

Néhány érdekesség az életéről a mai Nagyképben.

Bűnügyi fotóival és a hollywoodi sztárokról készített karikatúráival lett ismert, de nem csak torz hírességeket és hullahegyeket hagyott maga után. - Bár hétköznapi témáiban sem volt sok köszönet. Szabadúszó volt, ami már akkor is sajátos kényszerhelyzetet jelentett (még ha maga is választotta ezt a formát, és még büszke is volt rá).

Olyan képeket kellett letennie az asztalra, amikkel újat, mást tudott mutatni a hírügynökségeknél dolgozó fotósokhoz képest. New York éjszakai életének legsötétebb oldalát választotta: detox-központokat, illegális mulatókat, gyilkosokat és áldozatokat fényképezett, ami jól futott a bulvárlapokban. Ezt a korszakát dolgozza fel sötét humorral első könyve, a Meztelen Város.

Torz és groteszk képekkel reagált egy furcsa és kegyetlen világra, ami őt magát is alaposan megváltoztatta (csak a nevét legalább háromszor). Kevés igazi kapcsolata volt emberekkel, feleségétől hamar elvált, barátai szerint olyan iszonyúan egosita és szarkasztikus személyiség volt, akivel lehetetlen volt megbékélni. Ha Rorschach karaktere egyszer megelevenedne, biztos hasonlítana Weegee-re. Ő volt a magányos éjszakai farkas, aki kamerával szedi az áldozatait az utcán.

Amiért annyira szeretem Martin Parr vagy Elliott Erwitt humorát, ugyanazért szexi Weegee sötét világa is. A lenti kép nagyon jól összefoglalja, mit csinált valójában. Ez a fotó annyi kérdést felvet, hogy azóta is iskolai tananyag, amikor a fotós és a kamera szerepe előkerül a médiasulikban. (Weegee később maga is tanított, 10 legfontosabb leckéjét ma is meg lehet hallgatni az ICP oldalán.)

A kép mögött Weegee legjobb bűnügyi fotói az indexen!

Ugyanolyan profizmussal dolgozott egy gyilkosság helyszínén, ahogy más a háborúkban. Gondosan komponált és megtervezett minden jelenetet, játszott a fényekkel, az emberi drámát és a szépséget kereste azokon a helyeken, ahol nagyon nehéz volt megtalálni. Neki viszont mindig sikerült. Nem művészetként értelmezte a munkáját, az egyetlen szempontja az volt, hogy jól mutasson a fotó a másnapi újságban.

"Mindegy, hogy csak részeg vagy egy halott hever a földön, jó képet kell csinálni róla, különben az egész nem ér semmit."

p.s. A hazai sajtófotónak is megvan a maga Weegee-je, már ami a témaválasztást illeti. Érdemes megismerni  Urbán Tamás munkásságát!

Már ha hihetünk egy akkora spílernek, mint amekkora Capa volt. Egy ma publikált rádióinterjú teljesen új megvilágításba helyezi Capa leghíresebb fotóját.

A New York Times egy 1947-es NBC-s rádiófelvétellel készült a Capa100-ra (ma van!), amiben Capa a milicista halála című - leghíresebb és legvitatottabb - képéről beszél. (Elképesztôen cuki, és utánozhatatlanul magyar akcentussal)

Long story short: a fotóról többen úgy gondolják, hogy megrendezett jelenetet ábrázol, mert ha valóban meghalna a katona, nem így ejtené el a fegyvert és nem úgy esne el, sőt, történészek szerint a helyszín sem stimmel igazán. Az sem egyértelmű, hogy a milicistát kivégzik-e, vagy harc közben esik el. A partraszállásról készült képek mellett ez Capa leghíresebb kockája, nem is nagyon illett megkérdőjelezni eredetét, ezért egészen az elmúlt évekig nem is nagyon bolygatták.

Az interjúra Brian Wallis, a Capa hagyatékát kezelő ICP egyik kurátora, talált rá egy Ebay-es aukción. Fogalma sem volt róla, mit ad el a tulajdonosa, aki 99 centért hirdette meg azt a páratlan felvételt, amit egy raktár kacatjai között talált - és amit végül kétezer dollárért hozott el Wallis.

Ez az interjú az egyetlen fennmaradt felvétel Capa hangjáról. Senki, még az életrajzírója sem (Richard Whelan, köszi Attila!) hallotta eddig Capát beszélni (leszámítva azokat, akik személyesen ismerték). Szóval, ezen a linken először hallhatjátok Capa hangját. Igen.

Az interjúban Capa többek közt a milicista halálának körülményeiről beszél, elmondja (!) hogyan készült a kép, a történet pedig nem is lehetne Capásabb:

Tűz alá kerültek egy csapat katonával. Capa a feje fölé emelte a gépet a fedezékben, hogy kifotózzon a lövészárokból, amikor néhány katona rohamra indult egy géppuskafészek ellen. Kattintott párat, nem is látta, hogy mi történt, majd miután túlélték a csatát, hazaküldte a fotókat a többi képpel együtt. Capa ezután még három hónapot dolgozott Spanyolországban, nem is tudott róla, hogy közben a szenzációs képe a spanyol polgárháború jelképeként járja be a világot. A többi pedig történelem. Az embertôl, aki pontosan tudta magáról, mennyit ér a misztikus rocksztár imidzs, amit építget.

Robert Capa elég nagy csibész volt.

Fotó: Bill Eppridge

Az elmúlt napokban teljesen elkerült a hír, hogy október 3-án meghalt Bill Eppridge, a LIFE magazin egyik fotós legendája. 75 éves volt.

Eppridge azon fotóriporterek egyike volt, akik amellett, hogy kiváló fotósok voltak, komoly történelmi felelősségtudattal dolgoztak. Ez egy elég fontos tulajdonság a szakmában, ami a jó fotóriporterek fölé emeli a legjobbakat. Két dolog miatt:

Egyrészt ha tisztában vagy vele, hogy évtizedek múlva is vissza lehet majd nyúlni a képeidhez, és minden esemény, minden történet és minden ember akit lefotózol, ugyanolyan fontos lehet évek távlatából, mint másnap az újságban, akkor másképp állsz a napi munkához.

Másrészt ez a felfogés segít kívül helyezkedni a történéseken a legkeményebb helyzetekben is. A romantikus elképzelés szerint ugye a fotós nem avatkozik bele az eseményekbe, csak rögzíti azokat.

Leghíresebb képét, a Robert F. Kennedy elleni merényletről készült fotót a mai napig a fotózás történetének egyik legfontosabb hírfotójaként emlegetik.

A kép akkor készült, amikor a demokrata jelöltségért kampányoló Kenndyt a Los Angeles-i Ambassador Hotelben tartott beszéde után lelőtte egy palesztin férfi a szálloda konyháján. Eppridge a kötelező programok után végig követte az épületben Kennedy-t, és mögötte állt a gyilkosság pillanatában is. Az egyik képén Kennedy még mosolyogva fog kezet a személyzettel, a következőn már életéért küzd a padlón, három halálos lövés után.

A hirtelen támadt káoszban egyedül Eppridge-nek sikerült megőriznie a hidegvérét, helyzetbe kerülni, és néhány jól átgondolt képet is készíteni.

A gyilkosságról készült képsorozat ikonikus kockája nem sokat láttat a felfordulásból, mégis a merénylet legemblematikusabb képévé vált: az teszi különlegessé, ahogy a sötét jelenetet csak egy fölülről belógó kamera fénye világítja meg, ami körberajzolja a haldokló Kennedy-t, és vele együtt kiemeli a fölé hajoló, kétségbe esett londiner fiút, akivel pillanatokkal korábban még kezet ráztak.

A merényletkor készült teljes fotósorozatot a LIFE archívumában lehet megnézni.

Kívül helyezkedni a történteken persze nem azt jelenti, hogy Eppridge csak rideg kordokumentumokat készített a történelemkönyveknek. Övé minden idők talán egyik legérzelmesebb sorozata is, a kedvencem tőle, az Apollo 13 űrhajósainak aggódó családtagjairól készült anyag. Magáért beszél.

És néhány a leghíresebb fotói közül ebben az indexes galériában. Katt a képre!

Egy néző áttörte a rendőrkordont, hogy lefotózza II. Erzsébet királyné esküvőjét. Fotó: Bert Hardy

Tegnap lett volna hetvenöt éves a XX. század történelmének egyik legmeghatározóbb képes magazinja, az angol Picture Post. (az indexen Nagyképben emlékeztünk meg róla) Az 1938-ban alapított lap a második világháború alatt és után élte fénykorát, hetente közel kétmillió példány fogyott belőle, ami azt jelentette, hogy a brit lakosság nyolcvan százalékához eljutott a lap. Elég komoly véleményformáló erőt képviselt húsz éven át.

Magyar származású alapító-szerkesztője, Stefan Lorant háborús menekült létére beírta magát a brit sajtó történelmébe. A kor legelismertebb vizuális szakemberének számított, mikor a náci üldözés elől Németországból Angliába menekült. Rögtön munkát kapott a Weekly Illustratednél, majd Sir Edward Hulton, a Picture Post tulajdonosa kérte fel az akkor indult képes újság szerkesztésére.

Lorantot kollégái mániákus őrültnek tartották, mert olyan végletekig autokariktus rendszerben irányította a lapot, ahol senki másnak nem jutott levegő mellette. Szigorú irányításába kis híján bele is rokkant az újság. Többször előfordult például, hogy a nyomdai leadás előtti napon dobta a kukába az egész számot, és kezdte nulláról az egész heti szerkesztést. 

Voltak viszont jó ötletei is (ha-ha), amik a nap végén sikerre vitték a lapot, sőt, még ma is érvényesek: 

• Vizuális történetmesélés. Mindent a képeknek rendeltek alá az újságban, nem csak fotókkal illusztráltak egy-egy történetet. Ez akkor nagy újdonság volt, szerették is az emberek jól. A képeknek viszont tökéletesnek kellett lenniük. Még a legegyszerűbb, 6-8 képes történethez is több száz negatívot várt el a fotósoktól, és csak a legjobb kockák kerülhettek a lapba.

• Átállás 35mm-re. A Picture Post, és a hozzá hasonló képes újságok nyomására kezdett terjedni a fotósok körében a kisfilmes formátum, és a kor legmodernebb kamerája, a Leica. A brit sajtóban addig használt lomha ,nagyformátumú gépek nem nagyon tudtak versenyezni az új technikával, hamar kiszorultak a riporteri munkából.

A 75 éves Picture Post mellett idén ünnepel kerek évfordulót a Leica is. Oscar Barnack, német optikus száz éve készítette el az Leicát, a világ első 35mm-es kisfilmes kameráját (Bár a sorozatgyártásra az első világháború végéig várni kellett.

Ironikus is picit, hogy a második világháború alatt a legnagyobb brit lap sikeréhez német technológia és német szakemberek kellettek.

• Kötelező kiscsoportos ötletelés. A heti értekezleteken mindenki, még a kávés fiú (igen, régen ilyen is volt!) is dobhatott be ötleteket, hiányozni pedig nem lehetett. Lorant mindenben maga döntött, de a közös ötletelést elengedhetetlennek tartotta.

• Mindig új embereket keresett. Kezdetben a vele emigrált fotósoknak adott munkát, de ritkán dolgoztatott kétszer ugyanazzal a fotóssal. Kb. nincs olyan európai fotós abból az időből, aki ne dolgozott volna legalább egyszer a Postnak. Elképesztően sokszínű és változatos archívumot épített fel így, amiben mindenről volt kép, amit csak el lehet képzelni. És arról is, amit nem.

Innovatív ötletei ellenére Lorant nem maradt sokáig a Picture Post élén. A háborús hangulatban nehéz volt németországi menekültként érvényesülnie, kritikusai szerint azért volt annyira erős a Picture Postban a propaganda-vonal, mert Lorant így próbálta bebizonyítani hazafiságát. A háború alatt ennek ellenére sem sikerült állampolgárságot szereznie Angliában, így Amerikába költözött, ahol íróként élt, haláláig.

Az újság persze még évekig szárnyalt Lorant távozása után is. A szerkesztést Tom Hopkins, Lorant segédszerkesztője vette át, az ő vezetése alatt érte el a lap a legnagyobb példányszámokat a második világháború után.

A Hulton Arcívum Londonban (2011.)

A Picture Post hagyatékát ma a tulajdonosról elnevezett Hulton Archívum kezeli, a nagyjából 30 millió fotóból és negatívból álló gyűjteményt először 1988-ban a BBC, majd 1996-ban a Getty vásárolta meg. Rengeteget olvashattok még az újság történetéről, és a leghíresebb Post-fotósokról külön-külön is a Getty blogján.

Deep in Picture Post research, uncovering rolls of Winogrand netatives, dormant for years,
The Editors, 
The First Staffers, 
Thurston Hopkins, 
Bert Hardy,

Hulton|Archive - Histoty in Pictures

A Picture Post apropóján rengeteg magyar vonatkozású érdekességet találtunk a Hulton Archívumban (például a Nagyképben is bemutatott Éjszakai Párizs), a következő hetekben több ilyen anyag is fel fog tűnni majd az indexen. Meg itt is.

David Guttenfelder (Észak-Korea egyetlen külföldi fotóriportere) posztolta ezt a képet ma Instagramon. Kapott egy saját magáról szóló, kézzel készített fotókönyvet az AP-nek dolgozó helyi fotóstól, aki Észak-Koreában kíséri mindenfelé. Kim Kwang Hyon is az AP-nél publikál, de őt a koreai állam delegálta Guttenfelder mellé hivatalos partnernek. David több állami fotóst tanít a szakmára (ha már propaganadképek készülnek, legyenek jók!), cserébe azért, hogy viszonylag szabadon dolgozhasson az országban.

Már egy hete van kölyökmacskám (pont akkor hoztuk el, amikor elhatároztam hogy blogolni kezdek végre!!4), és az elmúlt öt napban ez volt eddig az egyetlen dolog, ami megközelíti a Rezsit (a macskám) cukiságban.

Három érdekesség:

- Észak-Koreában nem lehet csak úgy fotózni. Simán elképelhető, hogy az albumban lévő képek egy része megfigyelési célból készült. Így azért picit viccesebb a láthatóan hatalmas szívvel készített ajándék.

- Az a tipó!

- Guttenfelder létrát hord a munkához. Nem csak tömegrendezvényekre, ahol tényleg hasznos kellék, hanem az utcára is. Ha rákerestek a fotóira, tényleg az látszik, hogy a mindennapi képei az átlagos szemmagasságnál jóval magasabbról (vagy eleve emeletekről) készülnek. Ez a módszer sokat ad hozzá David fotóinak bepillantás-szerű hangulatához, amitől Észak-Koreát annyira távolinak és idegennek látjuk.

Szilágyi Lenke - Debrecen (1988.)Fotó: Kogart Galéria

Budapest épp fotós nagyhatalom. Ebben a hónap minden hétvégére be lehetett tervezni egy színvonalas fotókiállítást, pedig még meg sem épült a Robert Capa központ (ahol az ígéretek szerint egész évben csorgathatjuk majd a nyálunkat hasonló kiállításokon). A májusi kiállítások alapján egészen kerek képet kaphatunk a magyar fotó mai helyzetéről, kezdve a régi mesterek legjobb munkáitól a mai fiatal tehetségekig. 

Sajtófotó2012 (hétvégén zárt), 
Magyar Fotóművészet az új évezredben (Nemzeti Galéria), 
Analóg - 21 magyar fotográfus a 20. századból (Kogart).

A kiállítások júniusban is nyitva lesznek, megéri végigmenni rajtuk. Időrendben az Analóggal érdemes kezdeni, ami több szempontból is rendkívüli kiállítás. Közös (és elég széles) tető alá hozta egy generációnyi magyar fotós legjobb képeit: 21 alkotó 540 fotóját - életművük legjavát foglalja össze a Körmendi-Csák Fotográfiai Gyűjtemény, amiből 160 került a falra most a Kogartban. 

A kiállított művészek: Balla Demeter, Bánkuti András, Benkő Imre, Féner Tamás, Friedmann Endre, Gulyás Miklós, Hajdú József, Haris László, Hemző Károly, Horváth M. Judit, Horváth Péter, Jokesz Antal, Kerekes Gábor, Korniss Péter, Stalter György, Szebeni András, Szilágyi Lenke, Tímár Péter, Török László, Urbán Tamás és Vékás Magdolna - Hemző Károly tavaly elhunyt, tőle az egész fotós szakma egy szép gesztussal búcsúzott: egyszerre jelent meg a galéria az origo a hvg a magyar nemzet a magyar hírlap a Blikk a Bors és az Index címlapján.

Ha kíváncsi vagy a művészek portréira, néhányukat megtalálod Urbán Tamás PéldaKÉPek c. sorozatában.

Benkő Imre - Roosevelt tér, Budapest. A képre kattintva 18 képet nézhetsz meg az Analógon kiállított fotók közül.

Az Analóg művészeit szokás a magyar fotográfia utolsó nagy generációjának is nevezni, bár ezt a címet szerintem még ők is visszautasítják. Viszont van benne némi igazság. Persze, nem a fotográfia története állt meg az ezredfordulón, csak a szakma alakult át az analóg korhoz képest. Ma nagyobb mennyiségben és sokkal többen termeljük a képeket, mint ahogy azt bárki átláthatná. Nehezen követhető és összefogható a szakma, de még nehezebb műtárgyként kezelni a napi munka során készült képeket. 

(Lehetetlen erről a változásról egy szakdolgozatnál rövidebb bejegyzést írni. A digitális váltás rengeteg technikai szabadságot hozott, a felgyorsult munkatempó viszont ugyanennyi teret és lehetőséget el is vett a munkából. )

Az Analóg tényleg lezárt és összefoglal egy kort, amiben máshogy dolgozhatott egy riporter, mint most. Egy olyan aranykort, amit mi már szinte csak a kiállított fotósok sztorijaiból (és az ő képeikből) ismerhetünk. Régen sokkal több időt lehetett egy-egy anyagra fordítani. Volt idő arra, hogy átfogó történeteket kövessen valaki éveken át, volt idő hetekre eltűnni egy-egy riportért, vagy nagy csapatban, fotós műhelyekben dolgozni, tanulni és fejlődni. A ráfordított idő pedig meglátszik a legjobb képeken is: nem csak látványos pillanatok fekete fehérben, hanem képes történetek, amik együtt egy egész kor lenyomatát adják.

Azért, mai generációt sem kell leírni. Lásd a párhuzamosan futó Magyar Fotóművészet c. kiállítást a Nemzetiben.

Más volt a technika, más a hozzáállás, de ez nem jelenti azt, hogy az Analógon bemutatott fotóriporterek munkái ma idejét múltak lennének. Épp ellenkezőleg. Az Analóg megnevezés technikai korlátok közé helyezi ugyan a gyűjteményt, a kiállított képeknek és történetüknek viszont örök üzenetük van. Ezek a fotók kiállták az idő próbáját, és ma is épp olyan relevánsak, mint mikor elkészültek.

Érdemes végignézni a kiállítást és néhány leckéért visszanyúlni ezekhez a fotókhoz. Van mit tanulni belőlük.

-

És hogy biztos eljussatok a Kogartba: az Indexfotó Facebook oldalán hamarosan felteszünk néhány kérdést (Egy éves lesz a Nagykép május 25-én! Hurrá!!), a helyes válaszokért pedig páros belépőket nyerhettek a kiállításra! Hurrá!!)

Egymásba kapaszkodó áldozatok holttestét ásták ki a romok alól Dakkában, ahol több ezer munkást temetett maga alá egy összeomlott gyárépület. Fotó: Taslima Akhter - TIME

Több ezer fotó készült az elmúlt hetekben a bangladesi tragédiáról. Van köztük rengeteg mozgalmas kép a kétségbeesett túlélőkről, az áldozatok hozzátartozóiról, a hetekig keményen dolgozó mentőkről és a tragédia hátterében kirobbant véres tüntetésekről, de közülük egyik sem olyan erős és szívszorító, mint ez a csendes fotó egy összeölelkező párról, akik utolsó mozdulatukkal egymást próbálták védeni a rájuk omló törmeléktől.

Itthon talán nem sok embernek okozott álmatlan éjszakákat a szinte felfoghatatlan méretű baleset, de itt ez a kép, ami mellett nehéz elmenni szó nélkül, legyünk manapság bármennyire is immunisak a távoli katasztrófákról készült képekkel szemben.

Ismeretlenül, távolról nézve is hihetetlenül felkavaró kép, nekem sokadszorra is összeszorul a torkom, mikor végiggondolom, mit látok. Elképzelni is nehéz, mit érezhet akkor az a helyi fotós, aki napokig dolgozott a romok között, és ezt a képet készítette. Taslima (39), a fotós évek óta követi az embertelen körülmények között dolgozó gyári munkások életét, és sok szálon kötődik is az áldozatokhoz.

"Olcsó, eldobható munkaerőként tekintettek eddig ezekre a munkásokra. Az én fotóm bizonyíték rá, hogy ők is emberek, az ő életük is számít annyit, mint bárki másé." - írja a képről Taslima Akhter a LigthBoxban.
-

Biztos vagyok benne, hogy jövőre viszontlátjuk még a World Press Photo kiemeltjei között. Ez olyan kép.

Nem véletlenül David Guttenfelder kapta idén az ICP Infinity díját. Egyedülálló fotós, és ez nem csak odavetett túlzás: ő ma a világon az egyetlen fotóriporter, akinek bejárása van Észak-Koreába.

Az ő képein keresztül csodálkozhatott rá az elmúlt években a világ a kommunista ország mindennapjaira, de évtizedek múlva is csak az ő fotóiból emlékezhetünk majd rá, hogy milyen lehetett az élet Észak-Koreában, napjainkban. A téma amin dolgozik sokkal több, mint egyszerű megbízatás. Történelmi feladat, ami a legjobbak sorából is kiemeli Guttenfeldert.

Amikor az elmúlt hetekben Észak-Koreában beindult a háborús fenyegetőzés, és a hadiállapot kihirdetése után elvágtak minden kapcsolatot a külvilággal, aki tehette, elhagyta az országot. - Guttenfelder viszont épp ekkor, a legbizonytalanabb helyzetben utazott vissza tudósítani (Instagramon is követhetitek, most épp hazautazott átvenni az ICP díját).

One does not simply walk into North-Korea

Az AP hírügynökség vezető ázsiai fotósaként 2012-óta dolgozhat Koreában, de az idáig vezető út is évtizedes építkezés eredménye. 2000-ben Madeline Albright Észak-Koreai küldöttségével utazott először az országba, ami már akkor igazi különlegességnek számított, addig ugyanis csak ritkán engedtek riportereket a koreai vasfüggöny mögé.

A rövid látogatás és a mostani munkája között egy évtized telt el, ezalatt Afganisztánból és Irakból tudósított, miközben rendszeresen visszatért Japánba és Dél-Koreába, olyan családokkal ismerkedni, akik rokonai Északon élnek, vagy átszöktek a határon. Ráérzett a téma súlyára, és a háborúk helyett inkább erre a régióra koncentrált (aztán jött a cunami Japánban, amit szintén végigtolt fotósként). Az elmúlt tíz évben mindig ott volt, ahonnan mások épp menekülni próbáltak.

2010-től másfél éven át közvetített az AP és a KCNA (Észak-Korea állami hírügynöksége) között, míg sikerült megnyerniük az északi vezetés részleges bizalmát. Szabadon most sem mozoghat az országban, de lényegesen nagyobb teret kapott riporterként, mint bárki, aki ma Koreába látogat. Az ő helyzete azért kivételes, mert lefotózhatja, ami körülötte történik - még ha a valóság, amit bemutathat, sok esetben csak maga az állami propaganda.

Különleges bizalmi helyzet ez, amit hatásvadász képekkel és témákkal egy pillanat alatt elbukhatna, épp ezért teljesen máshogy kell a munkához hozzáállnia. Guttenfelder képei tele vannak alig észrevehető gesztusokkal. Sokféleképp árnyalja a fotóit, belemászós akció helyett apró, de beszédes utalásokkal mesél a valódi állapotokról.

Mozgását ugyan korlátozzák, de az elkészült képeit nem cenzúrázzák, így ő most az egyetlen hiteles képforrás az országban (a KCNA hitelessége, és Photoshop-tudása hagy némi kívánnivalót maga után). Guttenfelder egy bizalmi pont Észak-Korea és a világ között: amit ő megmutat Koreából, abból milliók alkotnak véleményt az országról, így mindkét oldal számára egyformán fontos az, ami kikerül a kezei közül. Ezzel a tudattal dolgozni biztos komoly teher lehet, de Guttenfelder képein mindez nem látszódik. Fantasztikus és súlyos fotók, amiket nem lehet eleget nézni.

Az első fotóiból tavaly előtt két Nagyítást is összeraktam még a hvg.hu-nál (A Kedves Vezető mindent lát, A Kedves Vezető falansztere - Kim Dzsongil halála előtt / után) a Time LightBox-ban pedig egy 70 képes válogatás is megjelent a 2012. utáni fotóiból.

A fenti videóban főleg arról beszél, hogyan épül egyre erősebb bizalom közte és a helyiek között, és hogy milyen törékeny ez a bizalom valójában. Az északiak legtöbbször nem értik, hogy miért fotózza őket; félnek vagy elzárkóznak tőle, így sokkal többet kell a fotózás emberi oldalával foglalkoznia: megismerkedni  és segíteni a helyieket, beszélgetni az alanyokkal, hogy elfogadják a jelenlétét.

Buszra váró embereket, bevásárlókat, átlagos utcaképeket örökít meg - azokat a helyzeteket, amik sehol a világban nem számítanak különlegesnek, de Észak-Koreában mégis mesebelinek (de igaznak) tűnnek. Ahhoz, hogy ez a kettősség működjön a képeken, nem elég odaállni és kattintani egyet, hanem el kell magyaráznia a helyzetet egy olyan embernek, aki talán még szóbeszédből sem ismeri, milyen lehet az a világ, ahova a képek eljutnak majd.

Guttenfelder fotói nagyon közel hozzák a koreai mindennapokat, de mégis olyan távol állnak az ismert valóságtól, mintha egy másik bolygón készültek volna. Ettől egyedülálló az ő munkája, nem a bevállalós és vakmerő akciótól (már ha ott lenni önmagában nem elég bevállalós).

Két szíriai felkelő őrhelyéről tartja szemmel a terepet egy robbanás ütötte lyukon keresztül, miközben a golyók lyuggatta falon át beszűrődő napfény vékony csíkokban világítja meg fedezéküket. Fotó: Javier Manzano

A szíriai háború alatt végzett munkájáért kapott Pulitzer-díjat öt fotóriporter is. Egyedi kategóriában a felső képpel Javier Manzano az AFP külsős fotósa nyert, míg rendkívüli hír kategóriában öt AP-s fotós: Manu Brabo, Rodrigo Abd, Mohammened Muhejszen, Halil Hamra és Narciso Contrea megosztva kaptak 10-10 ezer dollárt nyertek.

A díjat kiosztó Columbia Egyetem részéről jó döntés több fotóst kiemelni az egész tavalyi évet a szíriai harcokban végigdolgozó riporterek közül. Mindannyian ugyanazt a kockázatot vállalják, azonos színvonalon dolgoznak, és egymás nélkül talán nem is boldogulnának a bizonytalan háborús övezetben, ahol újabban vérdíj fejében vadásznak az újságírókra.

Hogy mennyire nagy lehet az egymásra utaltság Szíriában, azt jól mutatja Narciso Contrea egyik fotója, ami a nagydíjas jelenetet egy másik szögből mutatja. Narciso Manzano mellett állt (és a Polaris ügynökségnek fotózta ugyanazt), amikor a nagydíjas kép készült. Beszámolóik szerint, amikor csak tehették közösen mentek a frontra így egymást is védeni tudták. 

De nem csak ezért érdekes az idei Pulitzer. A hat fotós nem csak együtt dolgozott és élt Szíriában, egész életutuk is nagyon hasonló, közös történetük jól utal vissza a szakma élvonalának jelenlegi állapotára és problémáira.

Mind a hat fotós életútja és munkája (esetükben az élet és a munka között nincs sok különbség) több ponton fut össze, pedig a világ más-más régióiból szöktek be Szíriába, hogy a harcokról tudósítsanak.

Közös bennük, hogy a harmincas éveik elején járnak, hivatásos pályájukat a kétezres évek közepén kezdték (22-4 évesen). A nagydíjas Manzano és Narciso mindketten a mexikói bandaháborúk dokumentálásával alapozták meg karrierjüket egészen fiatalon, így kerültek amerikai lapokhoz, ahonnan viszont még ők is szabadúszó pályára kényszerültek az elmúlt években, leépítések miatt. - Hiába szereztek közben akár World Press, vagy Pulitzer-díjakat is, a kis- és közepes lapok nem tudtak eltartani annyi szerződéses munkatársat, mint az elmúlt évtizedekben. Három másik társuk története is hasonló vonalra épül, ők is Gázában, Afganisztánban, Indiában és Irakban dolgoztak, mielőtt Szíriában kötöttek ki tavaly.

A szabadúszás a világon sehol sem jelent már minden próbálkozónak biztos megélhetést. Nem a lehetőségek szűnnek meg a külsős munkatársak számára, csak a kockázat és a vállalt terhek növekednek, miközben a megbízások száma csökken. Át kell lépni határokat (esetükben a török-szíriai határt, illegálisan), komoly áldozatokat kell hozni a magánélet rovására, be kell vállalni olyan dolgokat, amiket más nem fog megtenni. - Mindezt önerőből szervezve, abban a reményben, hogy valamelyik ügynökség átveszi majd a képeket. Völgyi Attila írt erről több bejegyzést már, akit érdekel a téma, olvassa el nála.

Egy érdekesség - az idei World Press Photo egyik portugál győztese (Daniel Rodrigues) a díj átadása előtt már feladta a fotózást, mert nem tudta eltartani magát belőle, a díjjal aztán most ismét lett fizetős állása fotósként.

A nyertesek mind a hatan a világ veszélyesebb konfliktuszónáiból utaztak Szíriába, hatalmas kockázatot vállalnak, mégsem jut eszükbe visszafordulni onnan. Ebből is látszik, hogy az ő szintjükön a tehetségek közül is csak azok maradnak versenyben, akik teljes elhivatottsággal élik bele magukat a munkába, és a feladatuknak rendelnek alá minden mást az életben - enélkül talán egy hetet sem lehetne kibírni Szíriában.