Látványpékség

Hatvan év a trónon sok idő. Ennyi idő alatt II. Erzsébet sok minden más mellett udvari fotósai közül is túlélt néhányat, de legalábbis elég sok ideje volt rá, hogy cserélgesse őket. Bár a királynőről minden lapnak és ügynökségnek annyi fotója van, amennyit nem szégyellnek (hivatalosan is ő a világ legtöbbet fotózott nője), a királyi család portéit elkészíteni még mindig különleges és hálás feladat.

Cecile Beaton volt az első igazán meghatározó fotós a királyi család életében. A királynőt először 16 évesen fotózta (akkor még nem volt királynő), és már akkor dicsérte a hosszúra nyúló fotózások során tanúsított végtelen türelmét. A fotózás húsz percig tartott volna, de a kép végül három óra állítgatás után készült el.

A királynő személyes kérésére Beaton fotózta a koronázási ceremóniáját és ott volt Károly herceg bölcsőjénél is. Negyven évig volt a királyi család fotósa, naplót vezetett az udvarnál eltöltött évei alatt, amiben részletesen beszámol a királyi család mindennapjairól, a udvari bulik hangulatáról, ilyenek. Letölthető a hatszáz oldalas napló scribd-ről.

Kiadásra engedélyezett fotók II. Erzsébetről (Cecile Beaton, 1942)

Beaton-t Fülöp herceg fotós barátja (Stirling Henry Nahum) követte a sorban, de ő a történelemkönyvek szerint nem hagyott mély nyomot a királyi család vizuális kultúrájában. A Barum-nak becézett fotós idején is többször Beaton-t hívta vissza Erzsébet, hogy ő örökítse meg a fontosabb eseményeket.

Udvari fotósok jöttek, mentek (Dorothy Wilding, Yousuf Karsh, Piettro Annigoni, és még páran, az eheti HVG-ben olvashattok róluk), a következő akit kiemelnék a kanadai Chris Levine volt, aki a különleges, holografikus portrét készítette 2004-ben. Nem is igazán a technika az érdekes, hanem hogy egészen extrém módon, csukott szemmel ábrázolja II. Erzsébetet.

2004-es brit lapok címlapjai Chris Levine fotójával

A fotózás kilenc másodperces etapokban zajlott, Chris pedig megvárta, míg két képsorozat között megpihen a királynő, és akkor készítette a képet, ami a 'Lét könnyűsége' nevet kapta.




A harmadik kiemeltem Annie Leibovitz, az egyedüli, aki kilóg a királyi portréfotósok sorából. Egyrészt amerikai származása miatt - a királyi család mindig angol, vagy az egykor gyarmati országokból származó fotóst alkalmazott - másrészt azért, mert ő volt az a fotós, akinek sikerült elmennie a falig II. Erzsébet türelmével.

flickr.com/carlos pascual piazza

1953-ban ezen a napon (május 29.) ért fel a Mount Everest csúcsára Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay. Hivatalosan ők voltak az első két ember, akik meghódították a világ legmagasabb hegyét, és vissza is tértek onnan. Címüket csak két elveszett Kodak kamera vehetné el tőlük, amiket egy 1924-es expedíció mászói, George Mallory és Andrew Irvine hagytak el a hegyen.

Mallory holttestét 1999-ben találta meg egy expedíció, alig hatszáz méterre a csúcstól, de a holttest helyzetéből nem lehetett megállapítani, lefelé vagy felfelé tartott-e. Mallory mászótársának holtteste a mai napig nem került elő, de több hegymászó is tudni véli, merre találhatnák meg, ha az időjárás ismét a száraz '99-eshez hasonlítana, és felszínre kerülne a holttest a hó alól.

Sikeres próbálkozásuk egyetlen hiteles bizonyítéka az általuk készített fotó lenne.

Irvine és Mallory egy-egy Kodak 'Vest Pocket' zsebkamerát vittek magukkal a hegyre, de egyik gép sem került eddig elő. 1999 után két expedíció is indult az elveszett kamerák felkutatására, melyek során megtalálták a két mászó utolsó táborát is, de a kamerákat ott sem találták. Feltehetően mindkét gép Irvine-nál volt, mivel utuk szinte minden egyéb kiegészítője jó állapotban került elő Mallory holttestéről, vagy a táborukból.

A Kodak Vest Pocket kamerái egyébként az első világháború tájékán kerültek forgalomba, egyszerű felépítésük, alacsony áruk és kis méretük miatt katonák is előszeretettel vitték magukkal őket. A fémből és bőrből készült váz túlélhette volna a hegyet, ahogy a benne lévő film is.

A száraz, oxigénben szegény levegő ideális körülményeket teremt a filmek tárolásához, elképzelhető lenne, hogy ha megtalálják valamelyik gépet, kellő körültekintés mellett megmenthetőek lennének a filmek. A (néhai) Kodak cég szakértői részletes útmutatót készítettek a keresésben részt vevő hegymászóknak, arra az esetre, ha  megtalálnák odafenn valamelyik elveszett kamerát.

Amíg viszont nem kerülnek elő a fényképes bizonyítékok, Edmund Hillary és Tenzing Norgay marad az első páros, aki felért az Everest csúcsára, és vissza is tért onnan. A LIFE magazin oldalán az évforduló alkalmából át lehet lapozni a júlus 13-án megjelent lapszámot, ami elsőként számolt be képekkel az expedícióról.

Summitting Everest: Nothing like the first time @ LIFE.com

Memorial Day alkalmából a magunkfajták tarthatnak csendes megemlékezést a háborúkban dolgozó fotóriporterekről, akik a második világháború óta ugyanúgy részeivé váltak a konfliktusoknak, mint a harcokat vívó katonák.

Egy-egy fotóst kiemelni közülük nem érdemes, mindannyiukat felsorolni pedig lehetetlen lenne. Voltak akik meghaltak, súlyosan megsérültek, vannak köztük veteránok és valódi legendák is. Egy nagyon egyszerű mondattal be lehet mutatni a háborús fotósokat, akik szembe futnak a konfliktusokkal, mikor mindenki más menekül előlük: biztosan van valami kattanásuk.

Változtatni dolgokon, tájékoztatni, megmutatni, mi történik valahol a világ másik végén, megőrizni a történelemnek olyan pillanatokat, amiket évtizedek múltán felelevenítve átgondolhatók az akkori hibák. - Ezeket a kattanásokat szokták emlegetni ilyenkor.

Ilyen elhivatottság nélkül biztos nem viszi vásárra a bőrét egyik fotós sem, az emberi oldal tehát kipipálva. A képek utóélete viszont ennél sokkal összetettebb.

A háborús fotók a tájékoztatás mellett a kezdetek óta a háborús propaganda eszközei is, a szabad tájékoztatás és a korlátok közé szorított sajtós munka közti arány ma jócskán az utóbbi felé tolódik.

Ha végignézünk egy fotósorozatot bármelyik aktuális konfliktusról, mindig jusson eszünkbe, hogy a képek jó eséllyel nem lehetnének a monitoron, ha a fotós nem az őt vendégül látó hadsereg szabályait betartva, ellenőrzött körülmények között készíti és adja ki a képeket. Amik utána ennek megfelelően tükrözik a valóság egy szeletét.

Sőt, olyan egészen furcsa esetek is előfordulnak, mint amikor kiderül, hogy a fenti, romantikus kattanásokat magáénak valló VII. ügynökség szállítja a stock fotókat a világ két legnagyobb fegyvergyártó cégének is.

Robert Capa - Fotó: Cornell Capa - Magnum

A Magnum fiatal fotósairól akartam egy posztot írni, és cikkek olvasgatása közben botlottam bele a sokszor ismételt Capa-idézetbe: "If your photos aren't good enough, you're not close enough" - olvasható legalább egyszer, minden fotózással foglalkozó oldalon. Sőt, továbbmegyek: tanfolyamok, könyvek épülnek erre a híres mondatra, azt oktatva, hogy tökösen oda kell menni, és megfotózni, amit meg kell fotózni.

Kedden került a Christie's aukciós ház árverésére az egyik leghíresebb Capa-fotó, és gazdát is cserélt nagyjából egymillió forintért (4500 dollár). Ez volt az első alkalom, amikor kortárs fotóriporter képe került kalapács alá a New York-i aukciós házban.

A fotó a partraszálláskor készült sorozat legismertebb kockája (volt róla két éve egy ígykészült bejegyzés, itt a blogon), a Robert Capa hagyatékát kezelő ICP felajánlásából került árverésre, a befolyó összegből a Líbiában tavaly elhunyt fotóriporter, Anton Hammerl családját támogatják majd. Az adománygyűjtést az Antonnal együtt  dolgozó riporterek indították, akik eddig saját képeik eladásával próbáltak pénzt gyűjteni a családnak.

(Ugyanígy gyűjtöttek pénzt tavaly a szintén Líbiában elhunyt Tim Hetheringtonnak és Chris Hondrosnak is.)

És miért pont ez a fotó? A Capa-archívum kurátora szerint Robert-és Cornell Capa mindig is nagylelkűek voltak fotóikkal, gyakran ajándékozták el őket ismerősöknek, barátoknak. Capa 1944-es fotója legalább annyira szól saját (a riporter) bátorságáról, mint a történelemformáló eseményről, amit megörökít. Emlékeztet rá mindenkit, hogy a képeken keresztül megismert történelem árát gyakran a fotókat készítő riporterek fizetik meg.

További érdekességek a Lightboxon és a Friends of Anton kezdeményezés oldalán.

 Ha valaki mégis szeretne:

index; Tumblr;VölgyiAttila

Nekem ez a Steve Jobs kép. Diana Walker fotója, 1982-ből. Ennyi képaláírás tartozik még hozzá:

STEVE JOBS AT HOME  — “This was a very typical time. I was single. All you needed was a cup of tea, a light, and your stereo, you know, and that’s what I had.” —Steve Jobs

A Time oldalán mesél a fotós Steve Jobsról, a képekből pedig kiderül, hogy közeli barátok voltak: Steve karrierjének minden nagyobb pillanatánál ott volt Diana is egy fényképezőgéppel (aki egyébként húsz éven keresztül a TIME Fehér házi fotósa volt). Nagyszerű minden kép a sorozatban.

Az elmúlt hetekben egy rakás látványos képet és videót lehetett látni a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről, amiket Ron Garan űrhajós készített az ISS kupolájából.

Azt hiszem Ron az első, aki ilyen alaposan és szépen végigfotózott mindent odafent. Nikon gépekkel dolgozott, nem úgy mint a régi űrhajósok a Hasselbladokkal, erről régebben írtam már.

Visszaérkezés előtt még írt egy bejegyzést az élményeiről erre a blogra, érdemes elolvasni.

Őszintén szólva, fogalmam sincs mire számítanak a Warco fejlesztői, de amatőr fejlesztőcsapatok érdekes ötleteinek mindig csak örülni lehet. Vagy nem.

Ebben a játékban fegyverek helyett egy kamerát vehetsz a kezedbe, amivel felveheted, amit látsz magad előtt. Többféle terepen állítanak majd változatos helyzetekbe, te nyomod a REC gombot (remélem nyomva kell tartani), aztán a jelentekből összerakhatsz egy riportot. ?!?!

Teljesen megértem, ha most senki nem jött izgalomba.



Egyrészt, ez minek (nagybetűk használata indokolt lenne). Másrészt, akit ez érdekel, az eddig is frapsot ragadott, és azzal csinált videókat, bármilyen játékból. Az ilyen klipeknek komoly kultusza alakult ki az évek során a fragmoviektól kezdve, a machinimákon át az egész estés wowfilmekig. De az összehasonlíthatatlanul más.

Ilyen videók házi barkácsolásával tanultuk meg régen a vágóprogramokat használni, képet, hangot meg grafikai elemeket létrehozni és összehangolni. Fórumokon, meg tutorialokból ment a tanulás, egymást húzták az emberek a jobbnál jobb munkákkal. (oké, itt erősen elkapott a gamer nosztalgia)

 Biztosan állítom, hogy több videós szakembert inspiráltak az ilyen videós munkák gyerekként, mint a pályaválasztási tanácsadó az iskolában.

Mióta nem vagyok aktív játékos, annyira nem követem már ezeket a csatornákat, de elnézve a számokat százmilliós nézettségű ipar nőtt már a játékvideók köré. Talán erre próbáltak egy ilyen buta ötlettel rákontrázni a fejlesztők, csak csúnyán mellé lőttek.

Amellett, hogy az egész úgy néz ki, mint egy rossz vicc az évezred elejéről, arra a teljesen hibás koncepcióra épít, aminek a szellemében ma mindent igyekeznek a színkódos kifestő szintjére butítani, hogy igazodjon a tömegek képességeihez. És ez rossz.