Látványpékség

Mert a Budapest Fővárosi Kormányhivatal Munkavédelmi és Munkaügyi Szakigazgatási Szervének Munkavédelmi Felügyelősége szerint ez történt a fenti képen.

A Vastagbőr levélben kérdezte meg a kormányhivatalt, hogy a képen látható jelenet mennyiben felel meg a munkavédelmi szabályoknak, és azt a választ kapták, hogy a jelenet a fotós kérésére lett beállítva. (!) Ha ez így lenne, az súlyos hiba lenne a fotós részéről, de a kormányhivatal válaszát nehezebb komolyan venni, mint a várkert harmadik átadóját.

Részlet az Átlátszón olvasható hivatalos indoklásból:

Az ellenőrzésen készült jegyzőkönyv tanúsága szerint ismeretlen férfi jelent meg a munkaterületen fényképezőgéppel, és a kivitelezést végző dolgozókkal megbeszélte, hogy magán célra szeretné készíteni a fotót, és kifejezetten extrém helyzet ábrázolása a célja.  A fejjel gödörbe lógatott személy testi épségének veszélyeztetése ennek a felelőtlen kérésnek a következménye volt, és nem valós munkavégzési helyzetből adódott.

Mennyire életszerű az, hogy egy ismeretlen fotós (így nevezik Teknős Miklóst, a Népszabadság veterán munkatársát) odalép egy csapat építőmunkáshoz, és arra kéri őket, hogy lógassák harmadik társukat a lyukba, ők pedig szót fogadva neki leeresztenek valakit?

Szerintem semennyire.

Közben megkérdeztük Teknős Miklóst is, hogy szerinte hogy készült a képe. A válaszát az Indexen olvashatjátok.

A venezuelai Alejandro Cegarra-t választották az év legjobb fiatal tehetségének a perpignan-i Visa Pour l'Image fesztiválon. (ahol (idén először?) a Capa-központ jóvoltából egy csapat magyar fotós is kinn bandázik épp.)

Sokféle díjat osztogatnak ma fiatal tehetségeknek, a '89-ben született Cegarra idén kettőt is megnyert ezek közül: az Ian Perry emlékdíjat most Franciaországban, és a Leica Oscar Barnack Newcommers díját néhány hónapja. Ha megnézitek a portfólióját, hamar kiderül, hogy miért teljesen jogosan. 

Cegarra Venezuelában dolgozik, ahol Chávez halála óta is minden hétre jut valami igazán borzalmas: vérbe fojtott diáktüntetések, bandaháborúk, nyomornegyedet felszámoló alakulatok; állandó nyomor és elégedetlenség, ami az oka és mozgatója mindezeknek. Fantasztikus sorozatot készített például a Caracas fölé tornyosuló felhőkarcolóról, amit lakásfoglalók vettek birtokukba (idén a Nagyképben is láthattatok már a helyet).

(Ian Perry szintén egy kivételesen tehetséges fiatal fotós volt, aki a romániai forradalom idején kezdte építgetni a karrierjét a Sunday Times-nál. Ceausescu halála után hagyta volna el az országot, de lelőtték a gépét, és sosem tért haza Angliába. A lap Perry halála óta minden évben kiválaszt néhány fiatal tehetséget, akik 3.500 Fontot és publikálási lehetőséget kapnak - Marcus Bleasdale, Jonas Bendiksen, Dominic Nahr, Matt Eich - néhány ismerős név, akik mind innen indultak, ma pedig Ismerős Nevek.) 

A négy másik idei díjazott közül hárman is hasonló körülmények közül kerültek a legjobbak közé, mint Cegarra: Rahul Talukder-és Shahnewaz Khan Bangladeshből, Hosam Katan pedig Szíriából. Ez viszont sokkal inkább trend, mint véletlen: mindannyian komoly konfliktusok között élik mindennapjaikat, és sokkal mélyebbre tudnak nyúlni egy-egy témában, mint azok a fotósok, akik csak megbízásra érkeznek egy fontosabb híresemény miatt. Jóval többet és rázósabb helyzeteket is bevállalnak, és a külföldi lapok is inkább keresik az olcsó helyi erőt, minthogy egy állandó munkatársuk életét kockáztassák (ahogy tették Perryvel is Romániában).

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének komoly tehetségek, csak van a munkájuknak egy árnyoldala, amiről az ilyen díjak kiosztásakor általában megfeledkezik mindenki. Cegarra egyébként fantasztikus átéléssel és szenvedéllyel beszél a fotózásról, tényleg valahogy így kell hozzáállni, ha valaki sokra akarja vinni.

(via Lensblog)

Néha meg nem. Egy klassz cikk a Verge-en az elmúlt napok meztelenképlopós sztorijához, ami megpróbálja kicsit abba az irányba tolni a dolgot, hogy jó-jó, ezek a fotók kikerültek a netre, de mintha ez ma már korántsem lenne akkor probléma. Legalábbis az érintett celebek nem csinálnak belőle akkora Ügyet. Mert ez ma már nem akkora ügy.

Photos hurt@TheVerge

És ugyanez picit részletesebben a Buzzfeeden

Az Origofotó búcsúposztja mellett egy fotótörténelmi-jellegű esszét villant az új fotórovat. Nem lehet nem bemutatkozó írásnak gondolni Gellér Judit Hogy is vagyunk a fotókkal c. szakdoga-szerű tanulmányát, bár a szerző nem a rovat tagja, hanem kurátor és fotós szaklapok állandó szerzője.

Egy kis történelmi bevezető után hirtelen mindenről szó lesz fotóművészet-sajtófotó vonalon a milliárdszámra megtermelt képektől kezdve a hazai intézményi keretekig, de aztán a kezdeti lendület néhány jól ismert kérdésben ér véget. 

A kérdések összetettek, s nem is egykönnyen adhatók rájuk válaszok.

Ő mondta, nem én.

Ha valaki még nem mélázott el a cikkben említett dolgokon, akkor remek ébresztő lehet ez az alkalom. A digitális fényképezőgépek lassan harminc évvel ezelőtti felfedezésével egy új mérföldkőhöz érkezett a fotográfia.

Már régóta akartam írni egy posztot arról, hogy mennyire pofátlanul olcsó lett a netes tárhely (de ennél sokkal több mindenről akarok mostanában írni, csak hát, lásd: előző posztom). Most, hogy az ismert történelem legnagyobb felhős-képlopásos története van kibontakozóban, nézzük melyikre érdemes befizetni. Először a számok a Gizmodo táblázatából:

Mindegyik szolgáltatást végigpróbálgattam már idén, és mindenkinek azt mondom, hogy megéri ilyeneket használni. Még akkor is, ha azt hiszed, hogy ezzel csak könnyebben járhatsz úgy, mint Jennifer Lawrence, Kirsten Dunst, Rihanna vagy az a több tucat sztár, akiknek tegnap este kipakolták a meztelen fotóit 4chanre. Nyugi, ez ellen elég egyszerűen lehet védekezni, de erről a poszt végén.

Először nézzük őket sorba:

• AMAZON: Látszólag mindent tud, amit a többi, de nem annyira integrált más szolgáltatásokba, drága a prémium verzió, az 5 giga alapból kevés.
• BOX: Ha pár éve kipróbáltad és nem tetszett, töltsd le újra. Idén sokat javult a mobilos és a desktop app is. Nagy előnye, hogy iPhone-tulajok 50 giga ingyenes tárhellyel indulnak, így ez a legnagyobb a piacon.
• DROPBOX: Ők voltak az első igazán jól használható lakossági cloud, és ez látszik azon is, hogy mennyire könnyen használható a Dropbox desktopon, mobilon és tableten, meg azon is, hogy leragadtak a 2 Gigás ingyenes csomagnál (bővíthető kisebb lépésekben ingyenesen). Rengeteg más szolgáltatást is össze lehet kapcsolni vele, és gyakorlatilag mindent automatikusan menthetünk ide, minden népszerű appból. Emailek, jegyzetek, kontaktok, fotók, amit akarsz. Bár a többihez képest kevés tárhellyel indul, de ezt most ők is észrevették, és jóárasították az 1 Terás csomagukat.
• GOOGLE DRIVE: Ez tűnhet a legjobb választásnak, ha valaki más Google-szolgáltatásokat is használ, de a gmail miatt akkor is használni fogjuk, ha nem választjuk. Ami rossz benne, hogy külön programban kell feltölteni, megnézni és szerkeszteni (Docs / Drive) a dolgokat, és a webes felületén is nehéz kiigazodni a jogosultságok és al-almenük között. Én egyszerűen nem tudok megbarátkozni az appal, de az emailezésem miatt megkerülhetetlen. Sajnos. 
• ICLOUD: Az Apple ezt egy picit túlárazta, ráadásul PC-ről elég fapadosan szerkeszthető. Ha csak az Apple termékeink között akarunk képeket húzkodni rajta, akkor nagyon kényelmes és szép is, de ennyi. Én inkább csak a két mobilom (tablet, telefon) biztonsági mentésére használom, másra macerás.
• MEDIAFIRE: még csak nem is hallottam eddig róla. :(
• ONEDRIVE: Akkor kaptam rá igazán, amikor tavaly megvettem a Win8-at, pedig ódzkodom a csempés UI-tól. Itt tartom most a családi fotókat, mert tök jól szem előtt vannak, a drive pedig remekül működik a Windows saját szolgáltatásaival, és könnyű belőle megosztani. Elég jó az is, ahogy az új Office-szal és az Adobe termékeivel is mélyen intgerálták az egészet.

Én munkára és fileküldözgetésre a Dropboxot használom. Most egy 9 gigás fiókom van, amit mindenféle akciók alatt kuporgattam össze, és egyelőre ezzel boldogan elvagyok. Általában megrendelőknek / hónapról-hónapra küldött dolgokhoz rakom ide a file-okat (többnyire képek), és egy idő után törlöm, ha megkapta akinek szántam. A leárazással most elgondolkodtatott az 1 Terás csomag, mert így már simán megérné backupnak is használni. ~25 ezer forint egy évre, és pont ennyibe kerül egy winchester is.

Ha fizetni fogok valamelyikért, az biztosan a Dropbox lesz, de simán előfordulhat, hogy csak a megszokás rutinja beszél belőlem, és ugyanilyen jó a OneDrive a Box vagy a Google Drive is (ebben a sorrendben).

És a nagy kérdés:

Tároljunk-e meztelen fotókat bármelyiken is? - Hát, NE.

A hírekkel ellentétben azért mindegyik szolgáltatás biztonságos annyira, mint bármi, amit jelszó véd az interneten (...). Ha valaki pont a te dolgaidat akarja megszerezni, az gond nélkül meg is fogja, de ez ellen csak úgy lehet védekezni, ha fiókban tartod őket. Egy széfben. Egy titkosban. 

Ha mégis tartanál ilyen képeket a telefonon (vagy telefonra kötött felhőben), szerintem akkor se. Elég kicsi az esély rá, hogy valaki a fiókot feltörve jut majd hozzá a képeidhez. Valószínűbb, hogy kikapják a kezedből a telefont és elszaladnak a pöcsös képeiddel. Még valószínűbb, hogy részegen elhagyod a telefonod.

Az egyetlen szempont a privát képeknél, hogy privát képek maradjanak. A csupasz fotóidat úgysem küldöd el senkinek, nem fogod megosztani őket senkivel Dropboxból. Nem kell, hogy mindig kéznél legyenek. Minek tartanád őket elérhető helyen egy olyan eszközön, amit le sem teszel a kezedből?

A legelső vizsgálatoknál kezdődik minden. A szülészet falain végig cuki babafotók sorakoznak, a cég logója szem előtt van minden teremben, minden vizsgálóban. Megkerülhetetlen tényező az épületben a babafotók intézménye, nem lehet nem észrevenni ezt, ha mást nem azért, mert a kilenc hónap alatt kb. nyolcvan órán át bámulja őket minden kismama. De legalább nem az üres kórházi falakat bámulják, úgyhogy win-win.

(ráadásul a kórház honlapján a képeikkel van fenn minden ott született gyerek! p-r-o-t-e-k-c-i-ó!!4)

Én egész végig komoly távolságtartással álltam a dologhoz, mert jómagam is szeretek fotózni, és biztos voltam benne, hogy SOHA, nincs az az Isten, hogy mi is kérjünk ilyen képeket. Személyes sértésnek is vettem, amikor először felvetődött az ötlet, hogy csak kellene, azért, mégis. Majd megcsinálom én a rokonoknak a fotókat. Meg ki is nyomtatom! Meg becsomagolom szépen! 

De aztán

Megadtam magam, nem is volt más választásom. Letette elém az én kedvesem az alapcsomag szolgáltatásait soroló listát, és elkezdtem szívni a fogam, amíg a lap aljára nem értem. Végigpörgettem fejben, hogy mennyibe kerülne, ha ezt nekem kéne otthon megcsinálni (elmenni nyomtatni, venni valami szép díszdobozt, összerakni egy klassz layoutot, satöbbi), vagy hogy mennyiért vállalnék be egy tucat jó (értsd: éles, színes, cuki) képet, meg 7db kihajtogathatós képeslapot, meg babás naptárat, és már mondtam is volna, hogy nemnemsoha!

de ezt ők 12,000 Forintért adják, és teljesen igazuk van:

• A fotós egy délelőtt alatt végigjárja az egész osztályt, 5-10 perc/baba egység alatt felállítja a mini stúdióját (2 lámpa+derítőlapok+puha takaró+plüssállatok), és kész is vannak a képek.

• Iszonyat profi rutinnal forgatja a gyereket, hogy ne sírjon, meg jól nézzen ki - szóval nagyon tudja, hogy mit kell csinálnia. Ellentétben egy csetlő-botló fotóriporter apukával.

• Gondolom az utómunka és a csomagolás része is hasonlóan okosan lehet sablonosítva (fiú – lány csomag, ’helló), nagytételben meg a nyomtatás és a csomagolás is gazdaságosabb.

(Sose felejtsétek el, hogy a fotózás nem a kattintásból áll. Utómunka, kidolgozás, adminisztráció, szállítás - ezeket mind a fotós csinálja #nemingyen)

Az eredmény viszont pontosan az, amit minden nagyszülő és rokon az éjjeli szekrényre akar kitenni. Ráadásul kézhez kapod az egész csomagot már a hazamenetelkor. Nem kell utána szaladgálni, nem kell válogatni, kész van az ajándék mindenkinek. A gyerek pedig garantáltan cuki a képeken – nem úgy mint azokon, amiket a remegő kezű apukák szerencsétlenkednek össze a vakus mobiltelefonjukkal.

Én is minden nap fényképezőgéppel mentem be látogatni, és persze megcsináltam a kedvenc képeimet, de azért, amikor első nap hazavittük a gyereket, és rögtön ki is osztottuk a képeslapokat a nagyszülőknek, na, abban a pillanatban meg is térült beletolt péz. Ezt az egészet nagyon okosan és profin csinálják.

És a csomagban volt két akciós kupon is (5000 forint vagy 20% kedvezmény), ha valakinek lassan aktuális lesz, szívesen felajánlom!

Ma jelent meg a Wired-en egy ritka hosszú és szépen összerakott anyag Edward Snowdrenről, amihez a képeket Platon készítette (ő az a fotós, akinek a nevére rákeresve csak antik fejszobrokat, és a kőfaragások mintájára elkészített portrékat találtok a világ leghíresebb és legfontosabb embereiről. És aki AZT a putyinos fotót is csinálta).

Kiadott a Wired egy ígykészült videót is a fotózásról, amiben Platon és az újságíró mesélnek arról, hogyan sikerült összehozni ezt az egészet. Merthogy Snowdenhez nem lehet csak úgy besétálni, és ő sem sétál be csak úgy senkihez. Nyolc hónapig szervezték az interjút, és még az utolsó pillanatban is variáltak a helyszínnel és az időponttal. Aztán, amikor végre belépett a hotelszobába, Snowden csak ennyit mondott: "Helló, Ed vagyok."

A képek néhány perc alatt készültek, mint ahogy legendás Putyin-portré is (tényleg, arról meg itt van egy ígykészült videó). Platon ugyanazt az egyszerű világítást és a névjegyévé vált beállításokat használja. Semmi különös nincs a képeken, csak a világ legkeresettebb embere, aki az elmúlt éveket az amerikai titkosszolgálatok elől menekülve töltötte.

Egy nem elhanyagolható dologban azért szakít a platoni stílussal a címlapra is rakott portré: megjelenik díszletként egy amerikai zászló, ami azért különös, mert a fotós eddig nem nagyon használt semmilyen kelléket a portrékhoz.

Érdekes lenne arról is hallani, hogy ez vajon a Wired kérése volt-e, vagy saját koncepció. Platon életművében Snowdenen kívül eddig két ember mellett van amerikai zászló: Pamela Anderson takarja el vele a meztelen testét, és Shaun White (profi sport, snowboard, sok arany, satöbbi) is zászlóval takarózik. Ez alapján Snowden beleillik ugyan az amerikai ikonok sorába, de magának a zászlónak nincs több szerepe egyszerű provokációnál, ami azért picit elvesz a kép értékéből.

Erről Platon csak annyit mond a videóban, hogy azzal nyitotta a beszélgetésüket, hogy nem akarja semmilyen irányba befolyásolni a képeket, DE, hogy izé, itt ez a zászló (...) Snowden pedig kapott az alkalom, mert akkora hazafi. Ezt mindenki értse úgy, ahogy neki tetszik.

Én mindenesetre nem tudom hova tenni Snowdent (a cikket még nem volt időm végigolvasni). Ahhoz túl következetes és magabiztos, hogy bolondnak tartsam, de amit ő végigcsinált, ahhoz biztos kell valami kattanás.

Mindenesetre nagyon klassz és erős képek, amik tökéletesen passzolnak az anyaghoz. Görgessétek végig!

Jó lenne ezeket összeírni. Rájöttem, hogy rengeteget használok közülük én is, és szeretnék tőlük megszabadulni. Ehhez viszont minél több ilyet össze kéne gyűjteni. Ilyenekre gondolok, mint:

- Mesterien bánt a fényekkel

- Egyéni látásmódjával

- A meghatározó pillanatokat kereste

- Olyan témával foglalkozott, amivel mások nem

- Gondosan komponált képei

- A konfliktusok emberi oldala érdekelte

 - Emberi sorsok érdekelték

- Olyan dolgokat akart megmutatni, amik rejtve maradnak a hírek mögött.

- Félelmet nem ismerve dokumentálta a 

- A háború igazi oldalát akarta megmutatni

- Megpróbált a dolgok mélyére nézni

- Rejtett összefüggéseket próbált feltárni képeivel

Írjatok még ilyeneket!

Anja Niedringhaus és Kathy Gannon egy választási delegációt szállító konvojjal utaztak, amikor egy afgán rendőr tüzet nyitott a kocsijukra. A Reuters szerint az egyik ellenőrzőponton egy rendőrtiszt egyszerűen odasétált hozzájuk, és beleeresztett egy tárat az autóba, majd megadta magát.

Azért különösen szomorú ez az eset, mert a két riporter nem a frontvonalon dolgozott, hanem egy fegyveres konvoj kísérte őket, egy szigorúan ellenőrzött bázis területén, választások idején. Az egyik legparább területen dolgoztak ugyan, ahol mindennaposak a fenyegetések és a merényletek, de nem lehet azt mondani rájuk hogy a bevállalós veszélyt keresték volna - mint sokan a szakmában. (Az elmúlt két évben több mint húsz riporter halt meg például Szíriában, köztük több fotós: Remi Ochlik, Molhem Barakat (18!), Ali Mustafa, Abu Shuja, Oliver Voisin)

Niedringhausnak Tumblr-n is aktív volt, a képeiből is az látszik, hogy a mindennapok konfliktusai és a háború háttere érdekelte, nem a harctéren kockáztatta az életét a jó képekért.

Elég rohadt dolog ez 

Néhány fotós egészen elképesztő kommentekkel reagálta le az új Ptk. fotózást érintő változásait (amik nem is voltak igazán változások). Voltak, akik a tök világos magyarázatok ellenére sem igazán értették meg, mi lesz máshogy, mások meg tényleg akkora hülyeségekkel adták tovább a hírt, hogy a minisztériumi reakciót is lepipálják. Nehéz elmenni mellettük szó nélkül.

Ami történt

- Változott a ptk. és bekerült néhány gumiszabály, ami a jogalkotó szerint egyértelműsíti az eddigi gyakorlatot, a szakma szerint viszont korlátozza a munkát, nem teremt egyértelmű helyzeteket és nem ad választ a valódi problémákra. (ti. miért kell kitakarni a rendőröket?)

- Híre ment a nemzetközi értelemben vett világsajtóban is. A Guardian cikkét az összes nemzetközi fotós oldal átvette a Petapixeltől az Fstoppersig (utóbbi már nem tudta hogy reblogolni a témát, úgyhogy egyenesen a streetphoto nemzetközi halálát látja a magyar szabályozásban (...).

- Fotósok anyázzák egymást Facebookon, a pánikkeltőnek vélt cikkek, meg a szabályozásból viccet csináló fotók megosztásai alatt. Mindegyik vita nagyon vicces, de vannak köztük egészen vad dolgok is.

Az Index cikke óta kb. minden második fotós ismerősömnek lett egy története, ami így kezdődik "fotózni akartam, de odajött az arc, hogy olvasta az indexen, hogy mától nem fotózhatok csak úgy, engedély nélkül. (...)"

Az ilyen sztorik mögött biztosan sok a megismételhetetlen pillanat és a kihagyott lehetőség - és még csak 3 napja él a törvény - tökre megértem, hogy mindenkit bosszant, ha ilyen ostobaságokba botlik munka közben. Viszont vannak olyan reakciók is, amikre nincs mentség, és nem tudom őket elég nagybetűkkel ide kiírni, pedig kedvemre játszhatok a betűmérettel.

Szóval, ezek a kommentek:

- Minek osztod ezt meg? Addig jó, amíg kevés ember tud róla.

- Nem kellene hangulatot kelteni, csak bajt hozol ezzel a szakmának.

Na az ilyenektől belőlem is elő tudna bújni a kommentelő. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy bárki, akinek a nyilvánosság a munkája, hogyan érvelhet azzal, hogy addig jó, amíg ezt a dolgot titokban lehet tartani.

Fogja be mindenki egy kicsit a fülét, nincs itt semmi látnivaló, majd ráterítünk egy pokrócot, hátha senkinek nem jut eszébe benézni alá? Tényleg itt tart a szakma, hogy jó-jó, kicsit kitoltak velünk, de ha szépen csendben elmismásoljuk, akkor majd csak lesz valahogy? Szerencsére nem, de az, hogy ezt sokan tényleg meggyőződéssel állítják, elég ijesztő jövőt fest. 

Én ettől az egésztől olyan mérges lettem, hogy csinálnék egy táblát, amire ezt ráírnám.